Sue Townsend: Adrian Mole újabb kínszenvedései

„A felnőttek élete, Adrian, bonyolult.

Nemcsak abból áll, hogy sokáig fennmaradhatnak,

 és saját lakáskulcsuk van.”

Vonyító vérfarkasok ide, jóképű vámpírok oda, mostanában egy kis humorra vágytam. Sőt, sok humorra. Így esett a választásom Sue Townsend második könyvére. Az első részt még két Párbajjal ezelőtt olvastam és nagyon tetszett, úgyhogy csak idő kérdése volt, hogy egy újabb rész mikor kerül terítékre. Szeretem az írónőnek a fárasztó humorát, ami nem annyira fárasztó, mint mondjuk Christopher Moore-é. Pont megfelelő mértékben fárasztó.

Történet:

Adrian Mole – a néha kicsit balfék angol tinédzser – immár elmúlt 15 éves. Napló formájában értesülünk kis életének minden mozzanatáról. Nagyon jó, hogy a könyv elején egy ábrán szemlélteti, hogy ki kicsoda a családban és a baráti körben, különben ember nem tudná követni, hogy kivel mi a szitu. Van ugyebár az apja George és az anyja Pauline. Meg mindegyiknek van, vagy volt szeretője. És néha még az is előfordul, hogy a szeretőnek is van szeretője.

Nem elég, hogy az anyja terhes lesz és nem pontosan tudható, hogy kitől, de az apjának a szeretője is terhes lesz. Hm. Nem csoda, hogy ebben a nagy katyvaszban egy tinédzser elveszik. Szegény Adrian-ünk először csak rossz társaságba keveredik, aztán pedig elszökik otthonról. Persze mivel szerencsétlen Adrian Mole-ról van szó, a szülei még csak észre sem veszik.

Mikor épp nincs szökésben, akkor Bert Baxter nevű idős barátját ápolja és se veled, se nélküled kapcsolatban vergődik barátnőjével Pandorával.

Főbb szereplők:

Adrian a bénázásai ellenére igen szerethető szereplő. Tiszta, rendes gyerek, sokat tanul és igen olvasott. És besegít a házimunkában. Nagyon szeretné már elveszíteni a szüzességét, de az e téren való tájékozatlanságát remekül szemlélteti, hogy mikor már majd a szemét szúrják ki az árulkodó jelek, ő még akkor sem jön rá, hogy az anyja terhes.

Akit kifejezetten utáltam, az az anyja volt. Egy igénytelen, lusta nőszemély, aki eldohányozza a család pénzét. Úgy, hogy egyébként mindkét szülő munkanélküli. Mikor Adrian megkérdezi az apját, hogy miért vette el az anyját, a férfi 15 év keserűségét zúdítja szegény gyerekre:

„- Ide figyelj, öreg, eszedbe ne jusson a házasság, míg néhány hónapot le nem húztok a kiscsajjal a hálószobában. És ha eltelik három nap, és a bugyija még mindig ott hever a padlón, jobb, ha elfelejted!”

Mondjuk, az apját sem szerettem különösebben, mert mikor a szeretője megszült, ő gondolkodás nélkül otthagyta a terhes feleségét és Adriant a nőért. Egy kis idő elteltével, meg jött volna vissza, mintha mi sem történt volna.

Kész csoda, ha szegény fiúból ilyen szülők mellett normális felnőtt lesz. Gondolom ez majd a következő könyvek során kiderül.

Érdekesség:

Egy igen érdekes részre hívnám fel a figyelmét azoknak, akik olvasták, vagy olvasni fogják. Mégpedig, hogy Adrian idős barátjának, Bert Baxter-nek az ápolónőjét Katie Bell-nek hívják. Akárcsak a Griffendél kviddicscsapatának egyik hajtóját J. K. Rowling könyveiben. Sue Townsend ezt nyilván nem poénnak szánta 1984-ben. Ez csak nekünk, Harry Potter rajongónak vicces.

És most jöjjön néhány kedvenc idézet:

„Anya nagyon el volt foglalva Rosie-val ahhoz, hogy palacsintát csináljon. Én csináltam helyette. Nem tudom, miért olyan dühös apa. A konyha mennyezetét úgyis újra kell festeni.”

„A nővér visszajött, és nagy megkönnyebbülésemre kiküldött. De anya nem engedte el a kezem. A nővér azt mondta, hogy tegyem hasznossá magam és mérjem az összehúzódások közti időt. Mikor kiment, megkérdeztem anyát, mi az az összehúzódás.”

Összességében jó kis könyv volt és a „naplóságának” hála kiválóan tudtam olvasni reggelente a buszon munkába menet. (Lassan a szokásos járatomon hozzászoknak az emberek, hogy könyvvel, tollal és papírral a kezemben ülök és néha jókat nevetek.)

Kinek ajánlom? Szerintem egy próbát mindenkinél megérdemel. Aki nem vár tőle nagy történéseket, vagy óriási sztorit, az nem fog csalódni. Egyszerű, de nagyszerű.

Könyvmoly Párbaj Vol. 6.

2015. november 2.-án indul a 6. Könyvmoly Párbaj. Sajnos az előzőn nem szerepeltem valami jó eredménnyel, de majd most összeszedem magam. :-) Hátha idén én leszek a zsűri kedvence. :-) Lássuk hát a listáimat:

A lista:

1. Halmai Tamás: A tengerszelidítő: gyógyító történetek

2. Maggie Stiefvater: Linger – Várunk

3. Agatha Christie: Tíz kicsi néger

4. Kami Garcia – Margaret Stohl: Beautiful darkness – Lenyűgöző sötétség

5. Amanda Hocking: Fate – Végzet

6. Fekete István: Kele

7. James Bowen: Bob, az utcamacska

8. Sue Townsend: Adrian Mole újabb kínszenvedései

9. Steve Berry: A borostyánszoba

10. John Updike: Az eastwicki boszorkányok

B lista:

1. Andrea Cremer: Nightshade – Az őrzők

2. Sue Townsend: Adrian Mole és a kis kétéltűek

3. Magdolna Mérai: Mia-helyzet

4. Komal Kant: Mire jó a rosszfiú?

5. David Michie: A Dalai Láma macskája

6. Kiera Cass: A Párválasztó

7. Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 1 – Kezdet

8. Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac

9. Louisa May Alcott: A nyolc unokatestvér

10. Louisa May Alcott: A nyíló rózsa

Már csak pár óra és kezdhetjük. Szóval kedves Párbaj Társak. Hajrá mindenkinek.

Luisa May Alcott: Kisasszonyok

„A felhők mögött mindig világít a fény!”

Azt hiszem ez az „újraolvasás” méltó befejezése volt az idei Könyvmoly Párbajomnak. Nagyon szeretem ezt a könyvet. Romantikus családregény, ami hol megmosolyogtat, hol megríkat. És ez így van jól.

A March család életének egy szeletkéjét ismerhetjük meg a könyvből. Egy olyan szeletkét, amely kemény próbák elé állítja mind a négy March lányt és édesanyjukat, akik a háború miatt kénytelenek a családfőt nélkülözni több, mint egy évig. A legidősebb Margaret (Meg) 16 éves, nevelőnőként dolgozva próbál segíteni a családnak. Josephine ( Jo) a 15 éves író palánta, aki a padláson írja élete művét kedvenc patkánya, Firka társaságában és nem mellesleg a házsártos March néni társalkodónője. Elizabeth (Beth) a 13 éves „Kicsi Harmónia”, aki még a morcos szomszéd vénember szívét is meg tudja lágyítani a zongorajátékával. Amy a 12 éves kis Raffaello, aki gyönyörűen rajzol.

Jo közbenjárására összeismerkednek a szomszédban lakó Mr Laurence-szel és annak unokájával Laurie-val, aki aztán a lány legjobb barátja lesz. És a négy March lány beveszi a fiút a „Szorgos Méhecske Társaság”-ba sok vidámságba bevonva őt ezáltal.

Laurie és a nagyapja lesznek azok, akik anyjuk távollétében vigyáznak a lányokra, míg Mrs March beteg férjéhez utazik. „Bizakodni és dolgozni”, ez lesz a jelszavuk ezekben a nehéz időkben, amit még nehezít Beth hirtelen betegsége, aki elkapja a skarlátot és nagyon súlyos állapotba kerül.

„Ezután szinte mindennap átsurrant a sövényen a csuklyás kis barna köpeny, és a fényűző szalonban egy láthatatlanul jövő-menő szellem zengett édes dallamokat. Sose tudta meg Beth, hogy Mr Laurence gyakorta kinyitja dolgozószobája ajtaját, és hallgatja a régimódi melódiákat, amelyeket szeret; sose látta Laurie-t, hogyan őrködik a folyosón, távol tartva a személyzetet; sose gyanította, hogy szándékosan készíttetik oda neki a kottatartóra az ujjgyakorlatokat és az új dalokat.”

Bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti a családregényeket. Kellemes stílusban íródott kis könyvecske ez, ami abszolút olvastatja magát és megtanítja az embert arra, hogy a boldogsághoz nem kell gazdagnak lenni. Egyébként pedig minden szereplője aranyos. :-)

És hála az égnek, vagy inkább Louisa May Alcott-nak, van folytatása.

„Elég nékem az, amim van,

Legyen bár sok, avagy kevés.

Célhoz jutok, mert legfőbb jó

Mindig a megelégedés.”

Anne Rice: Interjú a Vámpírral

„Tekintsd ezt a szót amulettnek, amelyet azért adtam,

hogy a nyakadban viseld.”

(Armand)

Kicsit félve kezdtem bele, mert nyálas, romantikus vámpír sztorikhoz vagyok szokva, ez meg ugyebár nem olyan. A vámpíros könyvek ősanyja. Ebben emberek vérét szívják, koporsóban alszanak és elégnek a napon, nem csillognak. De úgy gondoltam, hogy mindenképpen el kell olvasnom. Hát csapjunk a lovak közzé, folyjon a vér.

Főszereplő vámpírunk Louis, aki egy interjú során meséli el az életét. Hogy élt mielőtt vámpír lett, hogy változott át. Vámpírként való fejlődéséről. Az érzelmeiről, amiket vér szívás közben átélt. Arról, hogy tudta feldolgozni azt, hogy mivé lett. Gyorsaságáról, halhatalanságáról, kiváló látásáról, a koporsóról, amiben alszik. Arról, hogy a napfény mennyire ártalmas, de a kereszteket kifejezetten kedveli. És hogy van tükörképe.

Az őt átváltoztató vámpír - Lestat - tanítja, bár Louis elég hamar rájön, hogy ő okosabb, mint a mestere. Mivel még nem tud mindent a vámpírlétről, muszáj az általa utált fickóval maradnia. Lestat valószínűleg érzi ezt, így átváltoztat egy öt éves kislányt, mert úgy hiszi, hogy akkor Louis vele és a gyerekkel marad.

Claudia. Így nevezik el a kislányt, aki aztán az évek során testben gyermek marad, de szellemileg felnő. És ugyanúgy rájön, hogy milyen is Lestat, ezért meg akar szabadulni tőle. Itt jönnek a problémák. Hogy is lehet megölni egy vámpírt?

Louis és Claudia ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresik a válaszokat utazásaik során.

Bár testi kapcsolatba nem kerültek a szereplők, a szerelmi szálak eléggé szerteágazóak. Néha az volt az érzésem, hogy Louis bárkibe beleszeret, aki egy kicsit is szebben szól hozzá.

„... a szeme... amikor belenéztem, olyan volt, mintha egyedül állnék a világ végén... szélfútta óceán partján.”

A kedvenc részemként talán azt tudnám kiemelni, mikor Louis már vámpírként bemegy egy katedrálisba, hogy meggyónja bűneit. Mondanom sem kell, hogy a pap nem éli túl... 
 

Bátran ajánlom a téma kedvelőinek. Amúgy ez a könyv a Vámpírkrónikák című regénysorozat első kötete, így ha valakinek nem lenne elég, van még tovább is.

Egyszer évekkel ezelőtt meg akartam nézni a könyv alapján készült filmet, de egy olyan jelenetnél, ahol az egyik szereplő megharapta a másik csuklóját, feladtam a küzdelmet. Ha ezt sikerül legyőznöm, akkor újra megpróbálkozom vele.

Erich Kästner: A két Lotti

„Ideszemtelenkedik a te arcoddal!”

Megboldogult Anyósom hagyatékából választva, 1987-es kiadású pöttyös könyv. A mai rohanó világban, egy nagy vödör tea mellett, néha kell egy lassú folyású „gyerek” könyv.

Luise Palffy (Bécsből) egy táborban tölti a nyarat, ahová egy szép napon betoppan Lotte Körner (Münchenből), aki Luise szakasztott mása. Mindenki csak ámul, hogy milyen egyformák. A kezdeti utálaton túllendülve beszélgetésbe elegyednek, s igen hamar rájönnek, hogy nem véletlenül hasonlítanak annyira egymásra. Hanem azért mert testvérek. Ikrek.

Innentől elkezdődik a találgatás, hogy vajon a szüleik miért váltak el? Vajon miért választották szét őket? És vajon ők miért nem tudtak eddig egymásról? Elválaszthatatlanok lesznek, egész nap együtt lógank, és szorgosan jegyzetelnek a másik életéről. Minden apró részletet meg kell tanulniuk, hiszen nagy összeesküvést készítenek elő. Ugyanis a nyár végén Luise megy Münchenbe haza, mint Lotte, és Lotte átveszi Luise helyét Bécsben. Így mindkét kislány találkozhat eddig nem ismert szülőjével.

Persze a csere okoz néhány bonyodalmat, hisz nem mindenki szereti a töltött palacsintát, és a főzés maga sem egyszerű művelet, a matematikáról már nem is beszélve. A kutyáknak meg jó szaglása van. De a lányok minden akadályt simán vesznek, míg fel nem bukkan életükben újra egy táboros fénykép.

1950-ben készült a könyvből egy fekete-fehér film, ami fent van a jútubon, ha esetleg valakit érdekel. Szerintem nagyon jó, most néztem meg. No és persze a könyvet is ajánlani tudom. Ha valakinek nem volt kötelező a suliban, akkor olvassa el utólag. :-)

„Néha persze, úgy estefelé, le-lehuppan a honvágy szürke törpéje a hálóterem ágyaira, elő is húzza zsebéből szürke számtanirkáját és szürke ceruzáját, s komoly képpel összeszámolja a gyernekkönnyeket, az elsírtakat meg az el nem sírtakat is. Ám reggelre, huss, eltűnik!”

 

Dan Brown: Inferno

„A legfőbb, hogy ne árts.”

Ez a könyv a karácsonyi ajándékom volt, amit joker-nek választottam a Párbajra. Nagyon szeretem Dan Brown műveit, a belőlük készült filmeket meg pláne. Az Infernoban sem csalódtam. Bár a sok olasz hely között néha elvesztem, de hát nem is nekem kellett nyomoznom ugyebár. :-)

A főszereplőnk Robert Langdon szimbólumkutató, akit már jól ismerünk a Da Vinci-kód vagy akár az Angyalok és démonok című könyvekből. A professzor egy rémálomból ébred egy firenzei kórházban, hogy aztán egy másik rémálomba csöppenjen. Olyasmibe, ahol az embernek emlékezetkiesése van egy a fejét ért lövés miatt, folyton csak menekül nem is tudja ki elől és miért.

Langdon egy Sienna Brooks nevű orvossal rohan a városon át, s közben együtt próbálják megfejteni, hogy mi is történt vele, miért nem emlékszik semmire, és mi az a furcsa kis fém cucc a zakója rejtett zsebében.

Langdon tudását felhasználva nyomoznak, menekülnek Firenze rejtett és kevésbbé rejtett helyein keresztül, mígnem - Dante Isteni Színjátékának köszönhetően összerakva a kirakós darabjait - egy sötét titokra lelnek. Vajon időben odaérnek a rejtvényben megadott helyre és elháríthatják a veszélyt?

Vajon az előző kérdés költői vagy sem? Én meglepődtem a végeredményen. (Ami nem mellesleg szerintem k... igazságtalan)

Olvastam olyan kritikákat az Inferno-ról, melyben arra panaszkodnak olvasók, hogy Dan Brown sablonos és kiszámítható. Erre csak azt tudom mondani, hogy nyilván egy Robert Langdon főszereplésével íródott regényben Robert Langdon fog nyomozni és menekülni és aztán megoldani a rejtélyt. Ennyi. Én szerettem, bár a sok rohanásban néha kicsit elfáradtam, és nem bírtam követni, hogy mikor milyen hátsókertben, vagy múzeum titkos folyosóján menekülünk éppen. De számomra szórakoztató könyv volt. Azt kaptam, amit vártam. Robert Langdont.

Íme az a jelenet, amit ha kihagynak a könyvből készülő filmből, akkor marha mérges leszek:

„Nem is szerszámoskamra, ismerte fel Langdon az orrát fintorgatva, amikor közelebb értek. Hanem egy ToiToi...

Amikor felfénylett az eszköz, Langdon a sima felületre vetítette a képet. Feltűnt a La Mappa dell'Inferno, kiragyogva a homályból. Botticelli egy mobilvécé falán, gondolta Langdon szégyenkezve. Ez lehetett a legkevésbbé elegáns hely, ahol egy Botticelli valaha megjelent.”

Szívesen ajánlom bárkinek, aki egy hosszabb lendületű, bonyodalmakkal átszőtt krimit szeretne. Dan Brown rajongóknak főleg. Robert Langdon rajongóknak pedig egyenesen kötelező. :-)

Amanda Hocking: A vér szava

„Csak hát néha kicsit maszatos lesz az ember,

ha eltalál egy ütőeret.”

Nincs is jobb negyven fokban, mint a szoba hűsében (29-30 fok) egy ventilátor mellett, vértől és nyáltól tocsogós romantikus vámpír könyvet olvasni. Persze nem tartott ki annyi ideig, mint a hőség, mert igencsak olvastatta magát. Jó, ez is csak egy újabb Alkonyat utánzat, de azért voltak benne olyan fordulatok, amik meg tudtak lepni. Csak egy valamit utáltam benne. A függővéget. Miért kell nekem mindig több részes könyvekbe fogni? Miért? Most aztán mehetek a folytatásért a könyvtárba, ahol egyébként nyári szünet van… A fene megette ezeket a mai írókat, hogy nem tudnak befejezni egy történetet egy könyvben.

Lássuk a sztorit:

Alice, egy tizenhét éves lány a barátnőjével késő este egy buliból tart haza, amikor idegen férfiak készülnek megtámadni őket. De! Jön a megmentő Jack személyében. Akivel aztán elkezd találkozgatni. Alice eleinte nem érez különösebb vonzalmat a fiú iránt, de kíváncsivá teszi annak titkolózása. Mert ugye a vámpír nem mondhatja meg szemtől szembe, hogy „Hali, képzeld, vámpír vagyok, de ne aggódj minden frankó lesz.”

Jack elviszi a családjához Alice-t, aki aztán megismeri a fiú öccsét, Petert, akihez a vére elkezd vonzódni. Közben pedig beleszeret Jackbe. És itt jönnek a bonyodalmak. Vajon a vérére vagy a szívére fog hallgatni? 

Bezony. Nem nagy történet. Sok leíró rész nincs benne, ennek köszönhetően néha kicsit kapkodós. Emellett nem szól másról, mint hogy Alice alszik, sms-t ír, a kettő között pedig Jack-kel van. De a vicces, könnyed stílusával valahogy mégis megragadja az embert.

Csak és kizárólag annak ajánlom, akit nem zavar, hogy sok hasonlóság van az Alkonyat és e könyv között. Ugyebár Jack megmenti Alice-t. Csodaautója van. Gazdag a családja, akiket be is mutat a lánynak. Főznek neki!! És még sorolhatnám. Egy egész bejegyzést lehetne szentelni az összehasonlításnak kezdve a szereplőkkel, akik szintén sokban hasonlítanak akár Carlisle-ra, akár Rosalie-ra. De ha ezen túl tudod tenni magad, akkor jól fogsz szórakozni. Nem kell tőle sokat várni és nem lesz gond.

 „- Te meg – itt Jackre mutattam – egész nap csak videojátékokkal játszol. Egy házban, Minneapolis külvárosában. Na ne már! A vámpírok ennél sokkal menőbbek!

- Köszi szépen! – nevetett fel hangosan Jack.

- De te is tudod, mire gondolok! Ott van nektek az egész örökkévalóság, és ezzel töltitek?

- Pontosan. Végtelenül sok időnk van. Te mivel töltenéd? – kérdezte Jack.”

És el is érkeztünk a nap kérdéséhez. Te mivel töltenéd? Utazás? Filmnézés? Buli? Mit lehet egy halhatatlan vámpírnak egy örökkévalóságon keresztül csinálni? Megtanulnál játszani egy hangszeren? Vagy kettőn? Hát nem lenne király bármit, mindent kipróbálni?

Csak egy a bökkenő. A család és a barátok kihalnak mellőled. Mindent és mindenkit túlélsz. „Ez nagyobb teher, mint gondolnád.”

Terry Pratchett: Az Igazi Macska – Komoly(talan) macskológia

Újabb macskás vidámság. Csak mert megérdemlem. :-) Nem regény, csak egy kis szöveggyűjtemény, mely segít felismerni az Igazi Macskát. Ha esetleg valaki nem ismerné fel magától.

Lássunk néhány ismertetőjegyet:

* „az ideális Igazi Macska a maga eledelét olyan kivénhedt tálkából eszi, amelynek szélére még odaragadtak és rászáradtak korábbi táplálkozás maradványai,

* „Az Igazi Macskák szinte mindent megesznek, amit elkapnak.”

* „képesek meghallani a hűtőszekrény ajtajának nyílását akár két szobával arrébb is.”

* „születésüktől bennük van, hogy utálják a fehérkabátosokat”

      * nem hordanak masnit… stb

Megtudhatjuk még, hogy kell elnevezni és oktatni egy macskát, milyen játékokat adjunk neki és milyet ne, hogyan fegyelmezhető a legendás, hengerré csavart újságpapírral. Mindezt humorral átszőve.

Íme egy kis ízelítő, hogy miként kell beadni egy tablettát az Igazi Macskának:

„Egyik kezünkbe fogjuk a tablettát, a másikba egy nagy konyhai törlőruhát, amelynek egyik végéből dühödt macskafej bámul ki. A harmadik kezünkkel szétfeszítjük a kis állkapcsot, behelyezzük a tablettát, becsukjuk az állkapcsot, és negyedik kezünkkel addig cirógatjuk az állat torkát, amíg némi nyelési zaj arra nem utal, hogy a tabletta lement.

Ezt csak szeretnénk.

Nem ment le. Csak éppen mellécsúszott. Az Igazi Macskáknak van erre a célra egy titkos pofazacskójuk.”

És most lássunk két példát az Igazi Macskára:

Buksi

Buksi, a nagy légy vadász, aki napi fehérje szükségletét bogárkák befalásával fedezi. Hobbija az összegyűrt papírgalacsinok alapos megnyálazása és apró cafatokra tépése. Kedvence a zöld papíros konzerv, imád a könyvespolc tetején szundikálni. Ismertetőjegye: örökké lógó nyelv.

Prutyesz

Prutyesz, a nagy villámleső, aki vihar idején áhítattal nézegeti a villámokat. Hobbija a függöny húzogatás az éjszaka csendjében és a meleg radiátoron hasalás. Kedvence a sárga zacskós ropika, imádja a Tom és Jerryt és a jégtáncot. Ismertetőjegye: "félrecsúszott" fekete folt az orrán.

Macska tulajdonosoknak kötelező, egyéb személyeknek csak saját felelősségre ajánlott könnyed, egy estés, visítva röhögős olvasmány.

Kami Garcia – Margaret Stohl: Lenyűgöző teremtmények

"Úgy ült ott, mintha buszra várna, 

nem pedig egy sírkövön ücsörögve kísértene."

Már nagyon vártam, hogy a könyvtárban hozzájuthassak a Lenyűgöző teremtményekhez. Kíváncsi voltam rá, mert szeretem a fantasy-t. Elég megosztó könyv. Kapott pozitív és negatív kritikát bőven, de ez engem nem rettentett el, izgatottan kezdtem bele. Olvastam ágyban, asztalnál, fürdőkádban. :-) És még buszon is. Biztos viccesen festettem, ahogy felváltva nevetgéltem és jegyzeteltem olvasás közben. Mert ugyebár jegyzeteltem az összefoglaló miatt. Legszívesebben mindent kiemeltem volna annyira tetszett. Mert nagggyon JÓ.

Ethan Lawson Wate egy átlagos, kisvárosi (Gatlin) fiú, aki éjszakánként egy ismeretlen lánnyal álmodik. Aki egy szép napon betoppan az életébe és a gondolataiba. Ő Lena Duchannes, a lány, aki körül folyton furcsa dolgok történnek, ami megrémíti a városka lakóit. Ethan mindent megtesz, hogy a közelébe férkőzhessen dacára annak, hogy így a városlakók őt is ellenségként kezelik, ahogy Lena-t és a családját, ami nem mondható átlagosnak a maga Sötét és Fényhozó tagjaival. Egy család, ahol még a kutya sem normális.

Nagyon tetszettek a szereplők akár gonoszak voltak, akár a jó oldalon álltak. Ethan és Lena, akik együtt próbálnak megoldást találni a lány közelgő születésnapjának titokzatos problémájára. Felfedve néhány családi és városi titkot. És szép lassan egymásba szeretnek.

Link, aki Ethan legjobb haverja. „Akkor lettünk barátok, amikor nekem adta a fél Bombi szeletét, bár csak később tudtam meg, hogy azt a felét előtte leejtette.”

Amma a házvezetőnő, aki „nem volt az a tipikus, kedves öreg néni. Ő birtokolta a tejhatalmat a házunkban.” És néha átállt a Sötét oldalra.

Vannak itt még lökött nagynénik. „Csak egy szóval lehetett jellemezni a Nővérek házában uralkodó állapotokat. Káosz. Mercy néni nyitott ajtót, a hajában még ott voltak a csavarók…

- Harlon James megsérült, szerintem bele fog halni. – Az utolsó három szót csak suttogta, nehogy az Úr maghallja, és ihletet kapjon. Harlon James Prudence néni yorkshire terrierje volt, akit az utolsó férjéről nevezett el.”

És akadnak még szemétkedő iskolatársak, hajrálányok, háborgó szülők. No és a kedvenc szereplőm Macon Ravenwood. Lena rejtélyes nagybátyja, kinek öltözéke kifogástalan, „hófehér, ropogós ingén közönséges gombok helyett ezüst díszgombok voltak. Fekete zakóján se folt, se ránc. A szeme sötéten csillogott, majdnem koromfekete volt.” És nem vámpír az öreg. Na jó… Démon. :-)

A könyv tanulsága számomra:

A mai hangvételű, pörgősebb könyvek passzolnak nekem. Akármennyire is vannak klasszikusok, amiket el kell olvasni (pl. mint Üvöltő szelek vagy a Dorian Gray arcképe), azokkal én nagyon sokat tudok szenvedni. Ellenben a mai nyelvezetet használó, eseménydús könyvek igencsak szórakoztatnak. Főleg ha van benne egy-két varázshasználó…

Úgyhogy ezt most bátran ajánlom mindenkinek, aki kedveli a fantasy regényeket.

„A nagy Ravenwood-ház és az egész birtok pontosan úgy nézett ki, ahogyan a déli ültetvények éltek az északiak képzeletében, miután hosszú éveken át nézték az Elfújta a szélhez hasonló mozifilmeket… Megragadtam a kopogtató, amely egy oroszlán szájába feszített gyűrű volt, és bekopogtattam.” A poén az, hogy a minap észrevettem, hogy az egyik szomszédunknak pontosan ilyen kopogtatója van. Oroszlán szájában egy gyűrű. Lehet, hogy ha bekopognék, és az ajtó kinyílna, Macon Ravenwood állna előttem…

Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

„Beszélni ővele olyan volt, mint pompás hegedűn játszani.”

A könyvtárban elég sok példány volt ebből a könyvből, én végül Kosztolányi Dezső fordítását választottam. Valószínűleg nem Kosztolányi tehet arról, hogy elég sokat elkalandozott a figyelmem olvasás közben. Bizony többször észrevettem, hogy csak követem a sorokat a szememmel, de fogalmam sincs, hogy mit olvasok. Csak azt tudtam, hogy valami irtó hosszú leíró részt.

Pedig a története érdekes. A főszereplő fiatal férfiról (Dorian Gray) készül egy festmény, amit meglátva rájön, hogy milyen mulandó is a szépség és azt kívánja, bárcsak a kép öregedne helyette. Ami aztán be is következik.

Igazából az elején nem szólt semmiről. Számomra legalábbis. A könyv 259 oldalas, de nekem a 107. oldalig kellett várnom, hogy történjen valami a képpel! Ahol is Dorian rájön, hogy a kép változik. Addig eléggé szenvedősen olvastam. Onnan kezdett érdekessé válni. Dorian a társaság középpontja lesz, színházba és vacsorákra, estekre jár. Mindenki csodálja és imádja őt. Először örül, hogy arcát nem szelik át ráncok, haja nem őszül, s évek múltán is olyan szép, mint 20 évesen. Ám idővel ez ismerőseiben kérdéseket vet fel és az emberek elkezdenek pletykálni róla. Dorian szépen lassan megutálja a festményt, annak festőjét, még a saját életét is. A képet bezárja egy szobába, hogy senki se láthassa meg. Titka azonban egyre jobban nyomja a lelkét, kifordul önmagából. Szörnyű tettekre vetemedik. Végül a lelkiismeret furdalása maga alá gyűri, s végső elkeseredésében megpróbál megszabadulni a festménytől, ami szerinte tönkre tette az életét.

Nem szerettem egyik szereplőt sem. Dorian eleinte egy aranyos, naiv, jóképű fiatal férfi volt, ám idővel egy beképzelt, elkényeztetett ficsúr lett. A barátja Henry pedig olyan lekezelően beszélt folyton a nőkről (meg igazából mindenkiről), hogy legszívesebben fejbe csapkodtam volna egy vastag könyvvel.

Néha szoktam mondani, hogy próbáljuk meg beleképzelni magunkat a főhős bőrébe. Az ember szépen kiválasztja egy jól sikerült képét, hogy az öregedjen, változzon helyette. Hm? Nem volna rossz, igaz? Vagy mégis? Nos, a Dorian Gray arcképe után inkább nem vágynék ilyesmire. A sok titkolózás nem véletlenül tette őt tönkre. Ismerősei elfordultak tőle. Senkivel sem tudott őszintén egy jót beszélgetni. Fanatikusan csak a képre tudott gondolni, és hogy senki meg ne lássa.

Összességében semleges vagyok ezzel a könyvvel kapcsolatban. Nem utáltam, de nem is szerettem. Lehet, hogy még nem értem meg hozzá, vagy egyszerűen csak rossz időszakban olvastam. 

*

„Mikor beléptek, meglátták Dorian Grayt. Háttal ült feléjük, a zongoránál és Schumann Erdei jelenetek című kottáját lapozgatta.”

*

„Az élet mindig meghozza a feledést. Természetesen néha-néha tovább tart egy-egy dolog.”

Horgolt csiga

Zsuzsanna napi horgolt csigusz az Elvitte a víz című mese alapján:

Mintát nem tudok prezentálni, mert csak horgoltam, horgoltam és nem írtam le mikor mit. :-)
Teljesen egyedi és megismételhetetlen darab. :-)

John Scalzi: Zoë története

„Fekete öves nyomtatóhuszárok vagyunk.”

Ez a könyv a Vének háborúja sorozat 4. része. Előre bocsátom, hogy nem olvastam az előző 3 könyvet, tehát nagyjából semmit nem tudok az előzményekről. Azért csak nagyjából, mert annyit azért megtudtam, hogy ebben a könyvben ugyanazokat az eseményeket követhetjük végig, mint az előzőben, csak más szereplő szemszögéből. Mégpedig Zoë Boutin Perry, az előző rész főszereplőinek örökbe fogadott gyermeke szemszögéből.

Azért mertem mégis belevágni, mert önálló történetként is egész jól megállja a helyét. És mert ideje volt már egy kis sci-fi olvasásnak.

A történet lényege, hogy Zoë nevelőszüleit kinevezik egy új gyarmat vezetőinek. Így aztán útra kelnek, hogy egy idegen bolygón (Roanoke), idegen emberek között kezdjenek új életet. Mondanom sem kell, hogy a könyv nem azért 300 oldal, mert minden happy, hanem azért mert egy új bolygó meghódításakor adódnak problémák. Nem elég, hogy meg kell küzdeniük a természettel és az ott lakó törzsekkel, állatokkal, de még idegenek is meg akarják semmisíteni az új gyarmatukat. Ám Zoë szereti keresztülhúzni mások számítását. Ha lőni kell, ő énekelni kezd, ha ölni kell, ő ajándékot ad.

Zoë. Egy 15 éves kamasz lány, akinek egy „bolygóközi” egyezmény alapján minden lépését két obin testőr kíséri, és rögzíti, hogy aztán a többi fajtársuk szintén láthassa és tanulhasson tőle. Mert Zoë amolyan „istennőféle” az obin társadalom számára. Hogy néz ki egy obin? Végy egy zsiráfot és egy óriáspókot és jól gyúrd össze. Na, elég ijesztő lett? Akkor jó.

„-Figyelj Zoë… - kezdte Enzo, majd ahogy átpillantott a vállam fölött, a szeme tágra nyílt.

- Hadd találjam ki. Két félelmetes kinézetű földönkívüli dekkol a hátam mögött.

- Honnan tudod? – nyögte Enzo egy kis hallgatás után.

- Mert pont olyan a reakciód, mint a többieké – vigasztaltam.”

Zoë elég humoros állapotban volt, mikor egy mondóka alapján elnevezte a két obint Apacukának és Fundalukának.

„Babar, a korcs már ott várakozott tappancsaival az ajtónak támaszkodva, és a genetikát átkozta, amiért sem szembefordítható hüvelykujjakkal, sem annyi aggyal nem áldotta meg a sors, hogy húzni is tudja az ajtót a tolás helyett. Kinyitottam hát neki. Babar kilőtt, mint egy szőrös, nyáladzó hőkereső rakéta. A zöld ember becsületére legyen mondva, azonnal letérdelt, és régi barátként üdvözölte a kutyát, aki hálából jól beterítette őt kutyanyállal.

- Tiszta szerencse, hogy látogatónk nem oldódik a nyálban – jegyeztem meg Apacukának.

- Babar nem túl jó őrkutya – állapította meg Apacuka, és figyelte, ahogy a zöld ember a kutyámmal játszik.

- Nem, nem kimondottan az – értettem egyet. – De el kell ismerned, hogy nyálazásban abszolút verhetetlen.”

Tetszett a könyv, mert nem csak hogy jó a története, de Scalzi humora is szuper. Nagyon jókat nevettem mind az obinokkal kapcsolatos jeleneteknél, mind Zoë és új barátai beszélgetéseinél. Bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti a sci-fit humorral fűszerezve. Azt nem mondom, hogy a sorozat többi részét is el fogom olvasni, de ez a rész jó volt. Az biztos.

„- Dolgozunk maga helyett pár órát, és cserébe használhatunk egy kommunikátort, ameddig itt vagyunk. Maga pedig azt csinálhat, amit éppen akar.

… - Felteszem, ha véletlenül rettenetesen összekutyulnátok a dolgokat, nem nekem lenne bajom belőle – morfondírozott Bennett. – A szüleid csak nem büntetnek meg engem a ti hozzá nem értésetekért, nem igaz?

… - De úgysem fogunk összekutyulni semmit – érvelt Gretchen.

- De nem ám. Fekete öves nyomtatóhuszárok vagyunk.”

Alex Flinn: Beastly – A szörnyszívű

A szörnyetegek erősek.

(Adrian/Kyle)

Elég sokat talpaltam és „várólistáztam” azért, hogy elolvashassam ezt a könyvet, de megérte. Bár az elején kicsit féltem tőle, mert olvastam már sok romantikus művet és nagyon el tudják szúrni az írók néha. De ezt nem. :-) Ez nagyon szuper volt. Pont eléggé romantikus, nem túl nyálas, néhol vicces. Az a fajta, amit nem tudsz csak úgy letenni. Bizony volt olyan, hogy késett a cicák vacsorája, mert olvasás közben nem vettem észre, hogy konzerv idő van. :-)

Gondolom, sokan ismerik a Szépség és a szörnyeteg meséjét. Ez annak egy változata. A helyszín New York (napjainkban), ahol a gazdag, jóképű és beképzelt Kyle Kingsbury azt hiszi, hogy büntetlenül megúszhatja egy számára csúnya lány átverését. A lányról azonban kiderül, hogy boszorkány. A szívatásért cserébe szörnyeteggé változtatja Kyle-t. Ha két éven belül sikerül megszeretnie valakit, aki viszontszereti és megcsókolja, akkor visszaváltozhat. Ha nem, akkor szörnyeteg marad örökkön örökké.

Tetszett, hogy nem mindjárt szörnyetegként, hanem emberként ismerhetjük meg a főszereplő srácot. Kyle Kingsbury-t, aki még soha senkit nem szeretett saját magán kívül. Bizony nem lesz egyszerű feladat neki változtatni ezen.

Először a neten próbál ismerkedni, randi oldalakon. „Egy újabb profilra kattintottam, majd még egyre. Megpróbáltam más államokból válogatni, mert akkor nem kell olyan hamar találkoznunk. Végtére is mit mondhatnék nekik? - Én leszek a szörnyeteg, egy sárga virággal.- ” Aztán a boszorkány felhívja a figyelmét, hogy chat-en nehéz beleszeretni bárkibe is.

Mikor egy éjjel betörőt fog és az a szabadon engedéséért cserébe felajánlja neki a lányát, kapva kap az alkalmon. Elvégre mégiscsak jobb helyen lesz az a szegény lány egy szörnyetegnél, mint egy olyan apánál, aki csak úgy odalöki bárkinek. :-)

Lindy. Ő az a szerencsés szerencsétlen - vagy szerencsétlen szerencsés - aki beköltözik az aranykalitkába. Aki a szabaduláson kívül bármit kérhet, legyen az ruha, ékszer, könyv. És Kyle egy idő után arra eszmél, hogy bármilyen kívánságát teljesítené csak, hogy boldognak lássa.

„A televízió kék-fehér fényében ülve néztük a filmet. Csak amikor vége lett, akkor vettem észre,
hogy Lindy elaludt. A vihar elállt, és nem akartam mást, csak ott ülni, figyelni, ahogy alszik, úgy bámulni, mint ő a rózsáimat. De ha felébredne, furának találná ezt. És már így is elég furának talál.

Úgyhogy kikapcsoltam a tévét. A szoba koromsötét volt, és én felemeltem Lindyt, hogy a szobájába vigyem.

Ő a lépcső felénél ébredt fel. – Mi a…?

- Elaludtál. A szobádba viszlek. Ne aggódj. Nem bántalak. Megígérem. Bízhatsz bennem. És leejteni sem foglak. – Lindy súlya alig húzta le a karom. A szörnyetegek erősek.”

El kell, hogy keserítsem a fiúkat, de ez egy igazi csajos könyv. Olyan, hideg időben egy pohár meleg teával és egy üveg mogyorókrémmel betakaródzva olvasós fajta.

Persze, ezek után meg kell, hogy nézzem a filmeket és a mesét…

Horgolt denevér

Pár hete a munkahelyemen az enyhe idő miatt a téli álmukból felébredt denevérek tévedtek be az irodákba. Volt nagy riadalom és visongatás. Ezek az események ihlették a következő horgolt denevért, amit Áginak csináltam a névnapjára, mert ő különösen "kedveli" ezeket a jószágokat. :-)

A mintát itt találtam:
http://lucyravenscar.blogspot.hu/2014/10/itty-bitty-bat-free-amigurumi-pattern_16.html

Nicolas Vanier: Belle és Sébastien

„Mert egy csapat vagyunk.”

(Sébastien)

Amikor először láttam a 2013-ban a mozikba került Belle és Sébastien című film bemutatóját, rögtön felírtam az olvasnivalók listájára az alapjául szolgáló könyvet. Nagyon megtetszett a kisfiú és a kutya barátságáról szóló film. Mert a sok macskás iromány után kell egy kis kutyás is. :-)

A történet a náci megszállás idején játszódik Franciaországban, egy kis faluban. A főszereplő kisfiú, Sébastien mikor épp nem nagyapjának segít a nyáj körül, a hegyvidéket járja. Egy ilyen csatangolás során fut össze a falusiak szerint az állataikat tizedelő Szörnyeteggel, aki valójában egy kutya. Egy szép kutyalány (Belle), akinek semmi köze az eltűnt jószágokhoz. Sébastien hosszas „beetetés” után az állat bizalmába férkőzik. A történet során szépen végigkövethetjük, hogy ismerkednek és kerülnek egyre közelebb egymáshoz. Míg végül elválaszthatatlan barátok lesznek. Vagy, ahogy Sébastien mondaná: „… egy csapat vagyunk.”

Ennyit a hivatalos leírásról. Aki nem akar spoilert olvasni, az itt hagyja abba. Mert egyszerűen nem tudok úgy írni erről a könyvről, hogy ne áruljak el fontos dolgokat.

Volt egy rész, ahol éjnek évadján egyszerűen nem tudtam letenni. Amikor Sébastien ápolta a falusiak hajtóvadászata során meglőtt Belle-t. Egyszerűen tudnom kellett, hogy a kutya túléli e. Szegény kisfiú minden tudását latba vetve gondozta a sérült állatot, aki csak egyre rosszabbul lett. És még rosszabbul lett. A könnyeimen át alig láttam a betűket, de nem tudtam úgy lefeküdni aludni, hogy szegény állat haldoklott.

„Nevetni akart, de a kutya egyre erősebben lihegett, és üveges lett a tekintete. Gyengéden, óvatosan megsimogatta a fejét, nehogy fájdalmat okozzon neki. Könnyek csorogtak az arcán, de észre sem vette…

Nem tudta, mi mást mondhatna még, hogy késleltesse a rettegett pillanatot. Cserbenhagyták a szavak, nem volt a fejében más, csak üresség és félelem.”

Sébastien végső elkeseredésében a falu orvosához fordult, aki némi zsarolás után hajlandó volt segíteni neki, így Belle meggyógyult. (Mennyivel jobb egy ilyen végkifejlet után aludni…)

Később Belle is megmenti az orvos életét. Aztán pedig igen fontos szereplővé válik a náci megszállás elől menekülők Svájcba szöktetésében.

Szívesen ajánlanám mindenkinek, de csak „óvatosan”. Mert szép könyv volt, nagyon megható és tanulságos, de ez után azt hiszem, hogy szükségem lesz valami vidámra. Azonban, ahogy a listáimat elnézem, nem nagyon választottam olyat. Azért a filmet még megnézem, mert kíváncsi vagyok, hogy sikerül e visszaadnia a könyv hangulatát.