Anne Rice: Interjú a Vámpírral

„Tekintsd ezt a szót amulettnek, amelyet azért adtam,

hogy a nyakadban viseld.”

(Armand)

Kicsit félve kezdtem bele, mert nyálas, romantikus vámpír sztorikhoz vagyok szokva, ez meg ugyebár nem olyan. A vámpíros könyvek ősanyja. Ebben emberek vérét szívják, koporsóban alszanak és elégnek a napon, nem csillognak. De úgy gondoltam, hogy mindenképpen el kell olvasnom. Hát csapjunk a lovak közzé, folyjon a vér.

Főszereplő vámpírunk Louis, aki egy interjú során meséli el az életét. Hogy élt mielőtt vámpír lett, hogy változott át. Vámpírként való fejlődéséről. Az érzelmeiről, amiket vér szívás közben átélt. Arról, hogy tudta feldolgozni azt, hogy mivé lett. Gyorsaságáról, halhatalanságáról, kiváló látásáról, a koporsóról, amiben alszik. Arról, hogy a napfény mennyire ártalmas, de a kereszteket kifejezetten kedveli. És hogy van tükörképe.

Az őt átváltoztató vámpír - Lestat - tanítja, bár Louis elég hamar rájön, hogy ő okosabb, mint a mestere. Mivel még nem tud mindent a vámpírlétről, muszáj az általa utált fickóval maradnia. Lestat valószínűleg érzi ezt, így átváltoztat egy öt éves kislányt, mert úgy hiszi, hogy akkor Louis vele és a gyerekkel marad.

Claudia. Így nevezik el a kislányt, aki aztán az évek során testben gyermek marad, de szellemileg felnő. És ugyanúgy rájön, hogy milyen is Lestat, ezért meg akar szabadulni tőle. Itt jönnek a problémák. Hogy is lehet megölni egy vámpírt?

Louis és Claudia ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresik a válaszokat utazásaik során.

Bár testi kapcsolatba nem kerültek a szereplők, a szerelmi szálak eléggé szerteágazóak. Néha az volt az érzésem, hogy Louis bárkibe beleszeret, aki egy kicsit is szebben szól hozzá.

„... a szeme... amikor belenéztem, olyan volt, mintha egyedül állnék a világ végén... szélfútta óceán partján.”

A kedvenc részemként talán azt tudnám kiemelni, mikor Louis már vámpírként bemegy egy katedrálisba, hogy meggyónja bűneit. Mondanom sem kell, hogy a pap nem éli túl... 
 

Bátran ajánlom a téma kedvelőinek. Amúgy ez a könyv a Vámpírkrónikák című regénysorozat első kötete, így ha valakinek nem lenne elég, van még tovább is.

Egyszer évekkel ezelőtt meg akartam nézni a könyv alapján készült filmet, de egy olyan jelenetnél, ahol az egyik szereplő megharapta a másik csuklóját, feladtam a küzdelmet. Ha ezt sikerül legyőznöm, akkor újra megpróbálkozom vele.

Erich Kästner: A két Lotti

„Ideszemtelenkedik a te arcoddal!”

Megboldogult Anyósom hagyatékából választva, 1987-es kiadású pöttyös könyv. A mai rohanó világban, egy nagy vödör tea mellett, néha kell egy lassú folyású „gyerek” könyv.

Luise Palffy (Bécsből) egy táborban tölti a nyarat, ahová egy szép napon betoppan Lotte Körner (Münchenből), aki Luise szakasztott mása. Mindenki csak ámul, hogy milyen egyformák. A kezdeti utálaton túllendülve beszélgetésbe elegyednek, s igen hamar rájönnek, hogy nem véletlenül hasonlítanak annyira egymásra. Hanem azért mert testvérek. Ikrek.

Innentől elkezdődik a találgatás, hogy vajon a szüleik miért váltak el? Vajon miért választották szét őket? És vajon ők miért nem tudtak eddig egymásról? Elválaszthatatlanok lesznek, egész nap együtt lógank, és szorgosan jegyzetelnek a másik életéről. Minden apró részletet meg kell tanulniuk, hiszen nagy összeesküvést készítenek elő. Ugyanis a nyár végén Luise megy Münchenbe haza, mint Lotte, és Lotte átveszi Luise helyét Bécsben. Így mindkét kislány találkozhat eddig nem ismert szülőjével.

Persze a csere okoz néhány bonyodalmat, hisz nem mindenki szereti a töltött palacsintát, és a főzés maga sem egyszerű művelet, a matematikáról már nem is beszélve. A kutyáknak meg jó szaglása van. De a lányok minden akadályt simán vesznek, míg fel nem bukkan életükben újra egy táboros fénykép.

1950-ben készült a könyvből egy fekete-fehér film, ami fent van a jútubon, ha esetleg valakit érdekel. Szerintem nagyon jó, most néztem meg. No és persze a könyvet is ajánlani tudom. Ha valakinek nem volt kötelező a suliban, akkor olvassa el utólag. :-)

„Néha persze, úgy estefelé, le-lehuppan a honvágy szürke törpéje a hálóterem ágyaira, elő is húzza zsebéből szürke számtanirkáját és szürke ceruzáját, s komoly képpel összeszámolja a gyernekkönnyeket, az elsírtakat meg az el nem sírtakat is. Ám reggelre, huss, eltűnik!”

 

Dan Brown: Inferno

„A legfőbb, hogy ne árts.”

Ez a könyv a karácsonyi ajándékom volt, amit joker-nek választottam a Párbajra. Nagyon szeretem Dan Brown műveit, a belőlük készült filmeket meg pláne. Az Infernoban sem csalódtam. Bár a sok olasz hely között néha elvesztem, de hát nem is nekem kellett nyomoznom ugyebár. :-)

A főszereplőnk Robert Langdon szimbólumkutató, akit már jól ismerünk a Da Vinci-kód vagy akár az Angyalok és démonok című könyvekből. A professzor egy rémálomból ébred egy firenzei kórházban, hogy aztán egy másik rémálomba csöppenjen. Olyasmibe, ahol az embernek emlékezetkiesése van egy a fejét ért lövés miatt, folyton csak menekül nem is tudja ki elől és miért.

Langdon egy Sienna Brooks nevű orvossal rohan a városon át, s közben együtt próbálják megfejteni, hogy mi is történt vele, miért nem emlékszik semmire, és mi az a furcsa kis fém cucc a zakója rejtett zsebében.

Langdon tudását felhasználva nyomoznak, menekülnek Firenze rejtett és kevésbbé rejtett helyein keresztül, mígnem - Dante Isteni Színjátékának köszönhetően összerakva a kirakós darabjait - egy sötét titokra lelnek. Vajon időben odaérnek a rejtvényben megadott helyre és elháríthatják a veszélyt?

Vajon az előző kérdés költői vagy sem? Én meglepődtem a végeredményen. (Ami nem mellesleg szerintem k... igazságtalan)

Olvastam olyan kritikákat az Inferno-ról, melyben arra panaszkodnak olvasók, hogy Dan Brown sablonos és kiszámítható. Erre csak azt tudom mondani, hogy nyilván egy Robert Langdon főszereplésével íródott regényben Robert Langdon fog nyomozni és menekülni és aztán megoldani a rejtélyt. Ennyi. Én szerettem, bár a sok rohanásban néha kicsit elfáradtam, és nem bírtam követni, hogy mikor milyen hátsókertben, vagy múzeum titkos folyosóján menekülünk éppen. De számomra szórakoztató könyv volt. Azt kaptam, amit vártam. Robert Langdont.

Íme az a jelenet, amit ha kihagynak a könyvből készülő filmből, akkor marha mérges leszek:

„Nem is szerszámoskamra, ismerte fel Langdon az orrát fintorgatva, amikor közelebb értek. Hanem egy ToiToi...

Amikor felfénylett az eszköz, Langdon a sima felületre vetítette a képet. Feltűnt a La Mappa dell'Inferno, kiragyogva a homályból. Botticelli egy mobilvécé falán, gondolta Langdon szégyenkezve. Ez lehetett a legkevésbbé elegáns hely, ahol egy Botticelli valaha megjelent.”

Szívesen ajánlom bárkinek, aki egy hosszabb lendületű, bonyodalmakkal átszőtt krimit szeretne. Dan Brown rajongóknak főleg. Robert Langdon rajongóknak pedig egyenesen kötelező. :-)