James Bowen: Bob, az utcamacska

„Olyan volt, mintha valaki elrántott volna egy sötétítőfüggönyt,

és mögötte felragyogott volna a nap.”

Az embernek néha el kell olvasnia olyan könyvet, ami borzasztó sorsokról szól, azért hogy ráébredjen, hogy nincs is olyan rossz élete. Mikor reggel nincs kedve felkelni, mert már megint dolgozni kell menni. Vagy, mert a villanyszerelő nem úgy halad a munkájával, ahogy kellene, mert a szája többet jár, mint a keze. Vagy, mert már megint takarítania kell. Vagy csak egyszerűen rettenetes a kedve, mert kinéz az ablakon, és már megint szakad az eső. Ezek mind aprócska gondok egy olyan ember gondjaihoz képest, akiről ez a könyv szól.

Igaz történet, melyet a főszereplő James Bowen egy Garry Jenkins nevű író segítségével prezentál nekünk.

James Bowen egy „frissen rehabilitálódó kábítószerfüggő, aki egyik napról a másikra próbált megélni egy szociális alapon kiutalt lakásban.” Napi betevőjére utcazenéléssel kereste meg pénzét.

Egy szép napon talált egy vörös színű cicát, aki igen sovány és beteg volt. James megsajnálta a kis állatot, hazavitte magához és meggyógyította. Aki ápolt már beteg állatot, az tudja milyen hálásak tudnak lenni. És ragaszkodóak. Mikor meggyógyult, James szabadon akarta engedni, de a macska - akit elnevezett Bobnak - nem tágított mellőle. Hű társa lett, a legjobb dolog az életében.

„Az életem egyszerűen gazdagabb lett attól, hogy Bob is része volt.”

Ettől kedve együtt jártak utca-zenélni és hála Bob-nak, ezek után olyan emberek is dobtak pénzt nekik, akik előtte csak elsuhantak James mellett. A férfi gitározott, Bob pedig a gitártokban ücsörgött vagy szundított.  Szinte vonzotta az embereket a szép vörös bundájú állat. A legtöbben imádták őt, folyton kaját, játékot és kötött ruhákat hoztak neki. Persze olyan is akadt, akinek szúrta a szemét a furcsa páros, sokszor elzavarták őket. Jamest még a rendőrök is elvitték egyszer és megbüntették illegális utcazenélésért. „Javadalmazást kikényszerítő magatartásért.”

Ezért aztán James és Bob az utcazenélést lecserélte újság árusításra. A Big Issue nevű folyóiratot árulták, ami egy hajléktalanok által terjesztett újság. Persze Bob-nak hála itt is szép fogalmuk volt.

Mikor James az elvonó utolsó lépéseként le akart állni a methadonról, Bob végig mellette volt a kritikus 48 órában. Mikor a hallucinációk és a rémálmok egymást kergették James fejében.

„Mindennél jobban vágytam valamire, ami eltereli mindezekről a figyelmemet, Bob ezen a ponton vált az én megmentőmmé.”

„Ő volt a horgony, ami a valósághoz kötött…”

Letehetetlen könyv, amin hol nevettem, hol sírtam. Voltak benne egyszerű cicás részek, hiszen Bob igazi macska. Órákon át képes játszani egy műanyag kupakkal. És mint sok cica, ő is imád tévézni, különösen, ha lóverseny megy.

És voltak benne izgalmas részek, amikor tövig rágtam a körmöm. Egy alkalommal például éppen a buszon ültem, amikor ahhoz a részhez értem, ahol Bob megijed az utcán és elszalad, James pedig kétségbe esve keresi őt. És nekem pont itt kellett leszállnom a buszról. Nagyon gyorsan pörgettem végig az elkövetkező sorokat, mert tudnom kellett, hogy Bobnak nem lesz baja.

Kép forrása: http://www.the-open-mind.com/how-a-feral-cat-helped-a-homeless-junkie-turn-his-life-around-video/

Nagyon, de nagyon szép könyv, amit csak ajánlani tudok mindenkinek. Persze macskásoknak kötelező, de úgy gondolom, hogy nem csak az ő lelküknek fog jót tenni. Egy igazi gyöngyszem arról, hogy milyen szoros, egymást támogató kapcsolat alakulhat ki macska és gazdája között.

Egyébként Bob és James igazi hírességek lettek, köszönhetően annak, hogy sok turista lefényképezte, vagy lefilmezte őket. Saját Youtube csatornájuk van, és fent vannak a Facebook-on is. Keressétek őket Street Cat Bob néven.

Sue Townsend: Adrian Mole és a kis kétéltűek

„Csak idő kérdése, hogy mikor fedeznek föl.”

Ez a könyv az Adrian Mole sorozat harmadik része. A másodikat pár hónappal ezelőtt olvastam és nagyon tetszett, így gondoltam jöjjön még egy rész. Lehet, hogy nem kellett volna. Ugyanis most jött el az a pillanat, hogy egy kicsit sok volt Adrian Mole-ból. Amíg gyerekként képzeltem el őt, addig vicces volt a sok bénázás, de ebben a könyvben már felnőtt, dolgozó ember, aki agyilag megrekedt tinédzser kori szintjén. Azt hiszi magáról, hogy marha okos, pedig nem.

A könyv, amit végül a könyvtár gyermek részlegéről sikerült kikölcsönözni, két részből áll:

1. Adrian Albert Mole igaz vallomásai: a sulis éveinek vége

2. Adrian Mole és a kétéltűek: ebben a részben már dolgozó ember.

Történet:

Adrian, bár roppant okosnak tartja magát, nem tudja letenni a középiskolai záróvizsgáit, így egyetem helyett dolgozni megy. Amint elköltözik otthonról, szülei bérbeadják a szobáját. És minő meglepő, az anyja összeszűri a levet az albérlővel, akihez aztán feleségül is megy. Adrian apját pedig kihajítja otthonról.

Adrian, a Pandorával való szakítása után egy Sharon nevű lánnyal jár:

„De a szex kapcsolatunk egyetlen tartalma. Sharon éppúgy unja minden szavam, mint én az övét.” Ezt mondjuk nem csodálom, ha őt is a norvég bőriparról szóló kiselőadásával traktálja.

Továbbra is küldözgeti verseit és egyéb irományait kiadóknak, rádióknak, tv-nek és várja, hogy valaki felfedezze őt. Csak hát a művei borzalmasak, így ki finoman, ki durvábban küldi el melegebb éghajlatra.

Szereplők:

Adrian: mindig ő az okos, és mindenki más hülye. Csak szerinte.

Pauline, Adrian anyja, még mindig lusta és igénytelen.

Rosie, Adrian húga, aki egyre hisztisebb:

„Rosy teljesen normális, Adrian, minden kisgyermekes családban állandó a tatárdúlás. Mit gondolsz, miért szed olyan sok anya nyugtatót?”

Nagymama, kinek „kalapján rég kihalt madarak tollai lengedeztek.”

Az anyja szeretője, Muffet, akinek „mindig valamilyen szerszám van a kezében és árgus szemmel lesi, hogy mit lehetne hosszabbítani, rövidíteni, szorítani vagy lazítani.”

Pandora, kitől nem szexet kap Adrian, hanem tetveket.

Rocky, a neandervölgyi kondikirály, aki lenyúlja előle Pandorát.

Ja, és ki ne felejtsem Sharon-t, a vastag lábú nőt, aki a szakításuk után erőteljesen gömbölyödni kezd…
Nem tudnék kiemelni senkit, akit különösebben szerettem volna. Igazából mindegyik szereplőben volt valami idegesítő. Eddig csak az anyját utáltam, de most már sajnos Adrian-t is. Meg Pandorát.

„Ha ez film volna, leveleket fújna a szél a vásznon, naplólapok peregnének, vonatok zakatolnának, és láthatatlan kezek egész hónapokat szaggatnának le a kalendáriumról.”

A könyv humora amúgy – még mindig – nagyon jó, csak az ember kicsit elfárad a sok okoskodástól és szerencsétlenkedéstől. Ha nem várunk tőle nagy jellembeli fejlődést, vagy szédületes történetet, vagy tanulságot, akkor egyszer, de csak egyszer olvasható.

Maggie Stiefvater: Linger – Várunk

„Ne aggódj azért, ami nem biztos, hogy megtörténik.”

Ez a könyv a Mercy Falls trilógia második része. Az előző résznél akár be is lehetett volna fejezni, mert volt egy jó kis lezárás, amelyben Sam kigyógyul a farkas-kórságból és ember lesz végleg. De miért ne legyen ez is trilógia. Az mostanában olyan menő. Így jött egy kicsit vontatott, kicsit nyálas folytatás. Nincs is ezzel probléma, mert ha jól van megírva, én imádom a nyáltengert. :-) A vontatottság már más tészta. Mert a címe ugyebár az, hogy Várunk. Nos, én vártam és vártam, hogy történjen valami, de elég sokáig kellett várni. De aztán jó lett. :-) 

Ez a rész négy szereplő szemszögéből íródott. Grace, Sam, Isabel és Cole felváltva mesél a történtekről. Arról, ahogy Sam emberként éli életét, Isabel rátalál Cole-ra, aki a farkas létbe menekül a régi élete elől, és ahogy Grace egyre furcsábban érzi magát. Ugyanis a benne szunnyadó farkas elkezd mozgolódni.

Nos, ha valaki szereti a függő véget, akkor ezt imádni fogja. Ez után a rész után senkinek nem lesz olyan érzése, hogy itt és most be kellene fejezni. Bizony ez a rész vonzza maga után a következőt.

Stílusát tekintve is pont nekem való könyv. Nem káromkodnak orrvérzésig, de mégiscsak a „mai fiatalok” nyelvén íródott. A leíró részek pedig nagyon jók. Olyan kis finomak. Nem 70 oldal, mint Jókainál, de nem is 2 szó, mintha én írtam volna. Szinte láttam magam előtt a legapróbb részletekig azt, miről szó volt éppen.

„Gyér fenyőfák között futottunk, a mancsaink könnyedén érintették a hó emlékétől nedves talajt. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy a vállunk össze-összeért, játékosan kapdostunk egymás felé, egymás alá buktunk, és átszökkentünk egymás fölött, akár a halak a folyóban, szinte lehetetlen volt megállapítani, hol ér véget az egyik farkas, és hol kezdődik a másik.”

Nézzük a szereplőket:

Grace: az előző részben ő segített Sam-nek, hogy ember maradhasson. Most viszont ő szorul segítségre. Egyre betegebb lesz, s mikor az orvosok nem tudják mitől, ő ráébred, hogy mi vár rá.

Sam: még mindig nehezen hiszi el, hogy többé nem fog farkassá változni. Elkezdi élni a normális emberek életét. Dolgozik és dalokat ír Grace-nek, akivel egyre jobban egymásba szeretnek.

De valamiért nem a két főszereplő nőtt leginkább a szívemhez. Biztos azért, mert ők már olyan jól egymásra találtak. Isabel-lel és Cole-lal ellentétben. Őket jobban megkedveltem.

Isabel: Grace barátnője, nem egy szeretni való karakter a maga önzőségével, de Cole mellett megmutatta a másik arcát.

Cole: a drogos híresség, aki hogy elfelejtse minden gondját, beáll a farkasok közé önként választva ezt az életformát. Ahogy Isabelről, úgy róla is kiderül, hogy van szíve.

Kettejük furcsa (macska-egér) kapcsolatának bemutatása néha megszakította Grace és Sam vontatott szenvedését.

„A farkasok laza kört alkotva egymás után lefeküdtek körém. Az erdő csendes volt, miközben a farkasok így maradtak, óvón és türelmesen. Velem együtt vártak valamire, amire egyikünknek sem volt szava.”

Lányoknak ajánlanám elsősorban, akik szeretik a kicsit szirupos romantikus történeteket farkasokkal tarkítva. Viszont jobban teszik, ha egy bögre teával, otthon betakarózva olvassák, mert van egy-két jelenet, amivel jobb lett volna, ha nem a buszon találkozom össze. Mint például egy lelőtt farkas temetése, vagy egy elejtett szarvas haláltusája.

A végére hagytam a kedvenc idézetemet, ami igazából egy tanulságos történet, arról, hogy az ember néha rossz következtetéseket von le:

„Egy tudós fog egy békát, és azt mondja? „Ugorj, béka!” A béka ugrik három métert. A tudós leírja: A béka három métert ugrik. Aztán a tudós levágja a béka egyik lábát, és azt mondja: „Ugorj, béka!”, és a béka ugrik másfél métert. A tudós leírja: Ha levágjuk az egyik lábát, a béka másfél métert ugrik. Aztán a fickó levágja a béka másik lábát is, és azt mondja: „Ugorj!”, és a béka csak fekszik. A tudós leírja a kísérlet végeredményét: Ha a béka mindkét lábát levágjuk, megsüketül.”

5. Könyvmoly Párbajt teljesítők ajándéka

Íme, az előző (vagyis 5.) Könyvmoly Párbaj teljesítéséért járó ajándékaim:

A könyvjelzőket már hadrendbe is állítottam. Köszönöm szépen a Szervezőknek. :-)