Michelle Obama: Így lettem

 „… a legtöbb ember jó, csak megfelelően kell bánni velük.”

(Fraser Robins, Michelle Obama édesapja)

Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre. Mivel a családban már többen is olvasták, mondhatni kézről kézre járt, biztos voltam benne, hogy csak jó lehet. Nem csalódtam.

Michelle Obama, az USA első afroamerikai elnökének felesége. Gondolom nem kell senkinek bemutatni. Ebből a könyvből megtudhatunk mindent a gyerekkorától kezdve, a feleséggé és anyává, aztán pedig First Lady-vé válásáról. Arról, hogy a bátyjával – Craig-gel – bútorfényt fújtak a folyosó padlójára, hogy zokniban jobban lehessen rajta csúszkálni, vagy zoknigombócot dobáltak egymásnak. Hogy tanult meg zongorázni egy közel sem tökéletes zongorán, milyen az élet a Princeton-on, vagy a Harvardon, hogy hódította meg Barack, és, hogy a párterápia igen is hasznos. A politika pedig mocskos. Nagyon mocskos. És undorítóan sok pénz megy el a kampányokra.

 

Michelle egyszerű családban nőtt fel, de tehetségének és kitartásának köszönhetően egészen a jogászi pályáig száguldott. Ahol aztán egy napon kapott egy gyakornokot. Barack Obamát, aki már az első napon elkésett. Egy idő után szerelem szövődik köztük. Michelle a rendmániás, aki minden dossziét felcímkéz és ábécé rendbe rak, mindig mindent eltervez és Barack a laza, cigarettázó pasi, akinek „gyermekkorából négy év azzal telt, hogy Indonéziában sárkányt eregetett és szöcskét fogott” és felnőttként egy lyukas autóval jár. Akitől aztán két lánya született – Malia és Sasha.

„Az élet Barackkal sosem lesz unalmas.”

Unalmas nem volt, az biztos. De egyszerű sem. Barack hamar a politika felé kacsintgatott, s így sokat volt távol, amit a házasságuk is megsínylett. De mertek szakértő segítséget kérni.

„A terapeutánk halk szavú, fehér úriember volt, aki kiváló egyetemeken végzett, és mindig vászonnadrágot viselt. Azt feltételeztem, hogy előbb egyenként meghallgatja a mondanivalónkat, aztán azonnal igazat ad nekem. Hiszen minden egyes sérelmem, legalábbis ahogy én láttam, abszolút jogos volt. Az a gyanúm, hogy Barack ugyanezt gondolta a saját sérelmeiről.

A terápia a következő felismerést hozta: nem adnak senkinek sem igazat, nincs részrehajlás. … óvatosan megfogalmazott kérdéseket tett fel, hogy alaposan gondoljuk át, miért érezzük azt, amit.”

És sosem a terapeutáé végső szó.

Michelle nem rajongott azért, hogy Barack indulni akart az elnöki székért. De úgy gondolta, hogy jó legyen, fekete férfiként úgy sem fog nyerni. Hát, tévedett. Egy hosszú és oltári fárasztó kampány körút után Barack Obama lett az USA 44. elnöke.

Ahogy végig olvastam, hogy mennyit dolgoztak a két elnöki ciklus alatt, felötlött bennem, hogy vajon az utódaik is ennyi munkát fektettek az ottlétükbe? Michelle mindvégig a fiatal tehetségek felkarolásán dolgozott és azon, hogy egészségesebbé tegye a gyermekeket, s rajtuk keresztül a családjukat. Szerepelt a Szezám utcában, kertet hozott létre a Fehér Ház udvarán és sokak megbotránkozására átölelte II. Erzsébet királynőt.

„Ha egy pillanatig figyelmen kívül hagyjuk, hogy időnként gyémánt koronát visel, én pedig az elnöki különgéppel repültem Londonba, egyszerűen két fájós lábú, fáradt nő állt egymás mellett. És ekkor olyasmit tettem, ami számomra teljesen természetes és ösztönös, ha úgy érzem, kötődöm valakihez, és ki akarom mutatni az érzelmeimet: szeretettel átkaroltam a vállát.”

Nagyon szépen és választékosan ír. Öröm volt olvasni az ilyen mondatokat:

„… egy emlék … azon a múlt ködébe vesző napon úgy gyűjtöttem be, akár egy kavicsot a tengerparton, és becsúsztattam elmém rejtekébe.”

Sokat gondolkodtam, hogy First Ladyként, vagy akár Köztársasági elnök feleségként mi lenne az a téma, amit szívesen felkarolnék. Talán a sportok népszerűsítése mind a gyermekek, mind a felnőttek körében. Sérült gyermekek és családjaik pártfogolása. Mindenek előtt pedig bevetetném az általános iskola tantárgyai közé az alapszintű gazdasági ismereteket, hogy az emberek ne féljenek kitölteni egy-egy egyszerű nyomtatványt és ne úgy induljanak neki az életnek, hogy lövésük sincs mi az az adóbevallás, és hogy miért is kell bejelentett munkahely.

„A világon mindenki láthatatlan történeteket cipel magával, mondogatták, és önmagában már ez megérdemli a tapintatot.”

Emily Gunnis: A lány a levélből

„… minden ember bűnös azért a sok jóért, amit nem cselekedett meg...”

 

Nem tudnám már felidézni, hogy miért is vettem meg ezt a könyvet, mert abszolút nem az én témaköröm. Talán a borítója fogott meg. Mindenesetre félve kezdtem neki. Egy buszút a munkahelyre, egy buszút hazafelé. Aztán jött az „Aztakurva” érzés és többé nem tudtam letenni. Egész egyszerűen sikerült belenyúlnom a tutiba.

Samantha Harper – újságíró – kezébe kerül egy levél köteg 20. század közepéről, s mikor nyomozni kezd, akkor elég sötét dolgokra talál, amik még a saját családjával is összefonódnak.

A levelek írója Ivy Jenkins, aki 1956-ban hajadonként terhes lesz - s mivel a gyermek apja hallani sem akar a gyermekről - ezért szülei egy leányanyáknak fenntartott zárdába küldik, hogy elrejtsék a világ szeme elől szégyenét. A St. Margaret zárdába a Kegyelem Nővérei keze közé, akikről minden eszembe jut, csak a kegyelem nem. Rájuk érdekes módon nem vonatkozik a Tízparancsolat.

„Abban a pillanatban Ivy az édesanyja felé nyújtotta a kezét, de az elhúzódott előle. … Mit fognak szólni a szomszédok?”

A zárda tele van megesett lányokkal. Van köztük, aki szerelemből került áldott állapotba, de olyan is akit megerőszakolt a saját apja. De az apácák nem tesznek különbséget köztük. Szerintük mindnek egyformán bűnhődni kell a bűnös viszonyért. Csak nekik. A férfiaknak természetesen nem.

Minden lánynak kemény fizikai munkát kell végezni a szülésig és utána is. Hogy a vérveszteségtől nem tudsz lábra állni a szülés után? Kit érdekel? Irány a mosoda. Néha már iszonyatosan szidtam a Kegyelem Nővéreit.

"-Nővér, dolgozhatnék ma a konyhában? Borzalmas görcseim vannak.            -Nem! Még nem vajúdhatsz; még nem jött el az idő. Menj vissza dolgozni."

Na itt megmondtam volna, hogy hová kösse a kordáját a dereka helyett. Ivy sok levelet ír, melyekből szép lassan bontakoznak ki a történtek. Ezeket egyébként a férfinak írta, aki teherbe ejtette, s akinek oldalakon át könyörög, hogy vigye el ebből a pokolból.

„-Az álmok olyan megoldatlan problémák, amelyek éjszakánként megpróbálnak utat törni maguknak az álmokban. Addig nem szabadul tőlük, míg rá nem jön, mit akarnak üzenni.”

Samantha Harper nyomozása során egyre durvább és durvább dolgok kerülnek felszínre, de azt hiszem mind közül Kitty története vitte a pálmát. Ami után az ember csak annyit tud mondani, hogy: baszki.

A történet nem egy intézmény igaz története, de van igazság alapja. A 20. század közepén Írországban és Angliában létező hasonló zárdák adták az ötletet az írónőnek. A könyv végén linkeket is találunk, ahol ilyen intézményekben elkövetett kegyetlenségekről és gyógyszerkísérletekről írnak. Amik kitudódtak.

Ha valamit oltári nagy bűnnek tartok, akkor az az, mikor valaki Isten neve mögé bújva követ el kegyetlenséget, hazudik, vagy lop. Ahogy Ivy mondta: „Isten tudja az igazságot, ő mindent lát” És egyszer ítéletet fog mondani…

127. o.: „Semmi sem riaszt meg jobban, mint a vérben úszó föld”

 

Ernest Cline: Ready Player One

„Odabenn nem égtek a lámpák, de ahelyett, hogy felkapcsolta

volna őket – rohadjak meg, tényleg így volt –, levett egy fáklyát a falról,

hogy azzal világítsa meg az utunkat.”

 

Ezt a könyvet nekem írták. Ugyan a számítógépes játékokban nem vagyok otthon, de a D&D- s múltamnak köszönhetően a szerepjátékos vonal abszolút nekem szólt. Értettem a szerepjátékos poénokat, frankón. Egyszerűen imádtam ezt az egészet.

A főszereplő Wade Watts elég szerény körülmények között él – nyomorog- nagynénjénél, aki majdnem olyan kedves, mint Sirius Black édesanyja. 2045-öt írunk, amikor is „az emberiség nagy része a teljes szabadidejét egy számítógépes játékban” tölti. Ez az OASIS, egy virtuális világ.

Wade szemétből guberált és megbuherált számítástechnikai eszközeivel vesz részt a Vadászat nevű versenyen. Egy versenyen, melyet James Halliday a világ legtehetősebb embere a halála után indít el, s melynek tétje Halliday öröksége. Egy olyan versenyen mely az általa létrehozott OASIS nevű online játékban játszódik, bonyolult feladványokkal a 80-as évek filmjeiből, játékaiból sok-sok Dungeons and Dragons-szal fűszerezve.

„Három eljetett kulcs három titkos kaput nyit

Amik felfedik a kalandorok érdemes vonásait

Akiket nem ejtenek ki a küldetés próbái

Azok markát a Végén busás jutalom ütheti

Főhősünk Parzival nevű karakterével próbál túljutni mindenféle fejtörőn és minden más résztvevőt – nyestet – megelőzve megszerezni a győzelmet. Ám azt nem adják könnyen. Wade-nek rá kell jönnie, hogy nem mindenki az, akinek látszik és hogy bizonyos információkért, megfejtésekért egyesek még ölnének is. És nem csak az OASIS-on belül.

„Onnan tudod, hogy teljesen tönkrevágtad az életed, hogy … az egyetlen személy, aki szóba áll veled, a számítógépes rendszered mesterséges intelligenciája.”

Nem tudom, hogy ajánlhatom e bárkinek is ezt a könyvet, de kockáknak és szerepjátékosoknak kötelező olvasmány. Arislan! Ha még nem olvastad, pótold sürgősen, mert állati jó. :-) Meg fogom nézni a filmet is, bár úgy tippelem, hogy nyomába sem ér a könyvnek.

„...úgy gondoltam a Vadászatra, mint egy gigantikus D&D modulra. Halliday pedig egyértelműen a Játékmester volt...”

 

Gill Sims: Hát persze hogy káromkodom!!! Egy elcsigázott anya naplója 2.

 

„Végül is, azt hiszem, erről szól a házasság – hogy megtaláljuk azt a különleges embert, akivel éltünk végéig szívesen bosszantjuk egymást.”

Imádtam. Minden egyes sorát. Pont olyan volt, mint az első rész és ennyi nekem elég is. Milyen jó, hogy most a maszk valamelyest elrejti a röhögést a buszon. :-)

A főszereplő Ellen – aki még mindig nem tökéletes anya és ezt nem fél megmutatni – a férje Simon és két gyermekük Peter és Jane. Ellen őszintén megmutatja nekünk a gyermeknevelés szépségét és kevésbé szépségét, a kéretlen tanácsoktól a bénázásokig jó sok humorral fűszerezve.

Mivel a gyermekek idősebbek lettek, részmunka után teljes munkaidőben kezd el dolgozni. Persze új munkahelyén elfelejti közölni a munkatársakkal, hogy neki van két gyermeke, azért, hogy ne kezeljék másképp. Gondolják csak azt, hogy szingli. És a hazugságokból épített vár egy idő után összeomlik. Közben a házassága is válságba kerül. A gyermekei pedig kamaszodnak.

„Rohadtul lestrapált vagyok. Úgy érzem, mintha munka előtt és munka után csak rohanásból állna az életem, és még így sem sikerül utolérnem magam.”

Ejtsünk pár szót a család többi tagjáról. A férj, Simon vidáman éli a laza férjek életét, mígnem Ellen a teljes munkaidős állás miatt fel nem osztja a házimunkát és a gyermek felügyeletet egyenlően, ha már mind a ketten ugyanannyit keresnek. Tegye fel a kezét az, aki szerint ez simán megy, és Simon nem problémázik!

„Van neked fogalmad, milyen baromi nehéz helytállni a munkában, és mellette még bejárónőt is játszani?” (Simon)

Peter még viszonylag gyerek és az kütyükön kívül a fingás érdekli a leginkább, plusz az evés. Jane pedig folyton azon háborog, hogy anyja tönkre teszi az életét, mert nem engedi, hogy Instagram fiókot nyisson és világhírű Instablogger legyen.

Végül Ellen rájön, hogy mindenkinek a szellemi és testi épségének megtartása érdekében szükség van egy au pair-re.

„Igen, rossz anya vagyok, mert nem kötöttem magamra őket a hordozókendőben. Addig kellett volna magamon cipelnem őket, amíg elég nagyok ahhoz, hogy rendeljenek maguknak egy sört a kocsmában.”

A legeslegkedvencebb idézetem:

„Jézusom, már alig várom, hogy visszamenjek dolgozni, és kicsit kipihenjem magam!

Igazából ez ez utolsó idézet az, amely jól összefoglalja a könyvet és a dolgozó anyák életét.