2013. szeptember 21., szombat

2013. szeptember 10., kedd

Suzanne Collins: A kiválasztott



„Szeretsz engem. Igaz vagy nem igaz?” (Peeta Mellark)

Íme, Az Éhezők Viadala-trilógia 3. része. Nem tudom eldönteni, hogy tetszett vagy sem. Egyik percben így gondolom, a másikban úgy. Elolvastam, mert kíváncsi voltam, és mert egész jól lekötött, de végig vártam azt a pillanatot - ami a 2. részben egyszer csak eljött – amikor mintha mellbe vágtak volna, azt mondom, hogy „de durva”.  Eltelt 100 oldal, majd 200, de csak nem jött az a pillanat.

Katnisst kimentik az arénából a 75. Viadalon, és az elpusztultnak hitt Tizenharmadik Körzetbe kerül, ami a lázadók főhadiszállása lesz. Peeta pedig a Kapitólium fogságába esik. Katniss lesz a lázadók „példaképe”, a Fecsegőposzáta, aki erőt ad az embereknek, hogy megpróbálják legyőzni a Kapitóliumot. Azonban míg ő Snow elnök megölését tűzi ki céljául, a Tizenharmadik Körzet vezetői leginkább tévés szerepet szánnak neki, melyben fecsegőposzáta öltözékben kell bíztatnia a lázadókat. Mondanom sem kell, hogy ez nincs ínyére, mint mindig, most is megy a saját feje után.


És most SPOILER:
Marhára nem tetszett, hogy a kedvenc szereplőim a történet folyamán szépen sorban elhullottak. Nem ám csak úgy néhányan. Majdnem mindenki. Aki pedig életben maradt, az egy életre megnyomorodott testileg és lelkileg. De nagyon durván. Ugyan a jó győzött, de ennek az ára olyan iszonytató volt, hogy a végén már nem nagyon tudtam örülni.
De legalább megtudtuk, hogy Katniss melyiket választotta a két csávó közül…

Nagyon kedvelt szereplők: Peeta, akinek emlékeit átformálta a Kapitólium és „igaz vagy nem igaz” játékkal próbálja valós emlékeit kiválogatni a hamisak közül. Haymitch, aki még mindig egy furcsa szerzet. Johanna Mason, a humora miatt. No és persze Katniss és Finnick.
„Lenn a mélyben megpillantom Finnicket, aki kétségbeesetten kapaszkodik a létrába, miközben három mutáns próbálja lerángatni. Amikor az egyikük hátrarántja Finnick fejét, hogy átharapja a torkát, valami bizarr dolog történik. Mintha én lennék Finnick, és a szemem előtt lepörögnének az életem képei. Egy hajó árbocát látom, egy ezüst ejtőernyőt, a kacagó Magst, a rózsaszín égboltot, Beetee háromágú szigonyát, Annie-t menyasszonyi ruhában, a part menti sziklákat nyaldosó hullámokat. Aztán vége.
Leakasztom a Holót az övemről, és sírástól elcsukló hangon ismételgetem, hogy éjfürt, éjfürt, éjfürt. Aztán elengedem a Holót. Ahogy a többiekkel a falhoz lapulok, hatalmas robbanás rázza meg a párkányt…”

Bár nem volt olyan jó, mint a 2. kötet, azért egy elolvasást mindenképpen megérdemel.

„Peeta meg én szomszédos cellában raboskodtunk a Kapitóliumban. Jól ismerjük egymás üvöltését.” ( Johanna Mason)

2013. szeptember 3., kedd

Jules Verne: Nemo kapitány



„A felső vízréteg oly rettenetesen háborgott, hogy ötven méterre kellett leszállnunk a tenger mélyébe, hogy végre megpihenhessünk. S milyen csend, milyen békesség, milyen nyugalom honolt itt a mélyben! Ki gondolná, hogy fent az óceánon rettenetes vihar tombol?”
(Jules Verne: Nemo kapitány)


Ez egy nagyon jó könyv, feltéve, hogy az ember nem utolsóként olvassa a Könyvmoly párbajon úgy, hogy szorítja a határidő. Amúgy szeretem, már máskor is olvastam, de ebben a helyzetben nagyon irritált az, amikor az író hosszú bekezdéseken át mutatja be a tengerek, óceánok élővilágát. Ilyen hal, olyan korall, amolyan kagyló. Egy kis moszat, egy kis rák. Ja és még néhány cet, meg bálna, meg stb. Sebaj, kicsit lassan ugyan, de újfent végigolvastam. Azért most sem volt rossz.

A történet szerint Pierre Aronnax egyetemi professzor (a Párizsi Természetrajzi Múzeum igazgatóhelyettese, A legmélyebb tengerfenék titkai című mű szerzője), a segédje Conseil és egy Ned Land nevű szigonyos az óceánba esik, amikor az Abraham Lincoln nevű fregatt fedélzetén egy különös tengeri szörnyet próbálnak felderíteni és elpusztítani. Egészen véletlenül az adott „szörny” tetejére kapaszkodnak fel, amiről kiderül, hogy tengeralattjáró és egyébként Nautilus névre hallgat. Kapitánya, Nemo szakított a társadalommal és jó néhány társával a tenger alatt él. És aki egyszer az Ő hajójára lép, többé nem szabadulhat. Így válnak hőseink a Nautilus és Nemo foglyává és megkezdődik hihetetlen utazásuk a tengerek és óceánok mélyén. Részt vesznek víz alatti temetésen, vadásznak lakatlan szigeten, óriás polipokkal hadakoznak, eljutnak a Déli-sarkra. Míg a professzor és segédje jól feltalálja magát ebben a környezetben és élvezik a hajón töltött időt, addig Ned Land leginkább a szökésen töri a fejét.

A kedvenc szereplőm a 419. oldalig Nemo kapitány. Titokzatos, intelligens ember, aki időnkét napokra eltűnik. Szenvedélyesen gyűjti a víz alatti világ kincseit, és több nyelven is feljegyzéseket készít útjairól.
Aztán a mű végén egy másik arcát is megismerhettem, amit annyira már nem szerettem.

Többször is megfilmesítették ezt a könyvet. Az én kedvencem az 1997-es változat, amiben Michael Caine játsza Nemo kapitányt. Totál más, mint a könyv. Például míg a könyvben Nemo családja meghalt és ezért is „vonult” az óceán mélyére, addig a filmben a lánya (Mara) a Nautilus egy elrejtett részében él.

Íme, ez volt hát az utolsó összefoglalóm. Ezennel teljesítettem a 3. Könyvmoly párbajt (számomra 2.-at). Köszönet mindenkinek, aki elolvasta, elolvassa az összefoglalóimat. Örömmel fogadok minden építő kritikát, legyen az negatív, vagy pozitív.