Suzanne Collins: A kiválasztott

„Szeretsz engem. Igaz vagy nem igaz?” (Peeta Mellark)

Íme, Az Éhezők Viadala-trilógia 3. része. Nem tudom eldönteni, hogy tetszett vagy sem. Egyik percben így gondolom, a másikban úgy. Elolvastam, mert kíváncsi voltam, és mert egész jól lekötött, de végig vártam azt a pillanatot - ami a 2. részben egyszer csak eljött – amikor mintha mellbe vágtak volna, azt mondom, hogy „de durva”.  Eltelt 100 oldal, majd 200, de csak nem jött az a pillanat.

Katnisst kimentik az arénából a 75. Viadalon, és az elpusztultnak hitt Tizenharmadik Körzetbe kerül, ami a lázadók főhadiszállása lesz. Peeta pedig a Kapitólium fogságába esik. Katniss lesz a lázadók „példaképe”, a Fecsegőposzáta, aki erőt ad az embereknek, hogy megpróbálják legyőzni a Kapitóliumot. Azonban míg ő Snow elnök megölését tűzi ki céljául, a Tizenharmadik Körzet vezetői leginkább tévés szerepet szánnak neki, melyben fecsegőposzáta öltözékben kell bíztatnia a lázadókat. Mondanom sem kell, hogy ez nincs ínyére, mint mindig, most is megy a saját feje után.

És most SPOILER:

Marhára nem tetszett, hogy a kedvenc szereplőim a történet folyamán szépen sorban elhullottak. Nem ám csak úgy néhányan. Majdnem mindenki. Aki pedig életben maradt, az egy életre megnyomorodott testileg és lelkileg. De nagyon durván. Ugyan a jó győzött, de ennek az ára olyan iszonytató volt, hogy a végén már nem nagyon tudtam örülni.

De legalább megtudtuk, hogy Katniss melyiket választotta a két csávó közül…

Nagyon kedvelt szereplők: Peeta, akinek emlékeit átformálta a Kapitólium és „igaz vagy nem igaz” játékkal próbálja valós emlékeit kiválogatni a hamisak közül. Haymitch, aki még mindig egy furcsa szerzet. Johanna Mason, a humora miatt. No és persze Katniss és Finnick.

„Lenn a mélyben megpillantom Finnicket, aki kétségbeesetten kapaszkodik a létrába, miközben három mutáns próbálja lerángatni. Amikor az egyikük hátrarántja Finnick fejét, hogy átharapja a torkát, valami bizarr dolog történik. Mintha én lennék Finnick, és a szemem előtt lepörögnének az életem képei. Egy hajó árbocát látom, egy ezüst ejtőernyőt, a kacagó Magst, a rózsaszín égboltot, Beetee háromágú szigonyát, Annie-t menyasszonyi ruhában, a part menti sziklákat nyaldosó hullámokat. Aztán vége.

Leakasztom a Holót az övemről, és sírástól elcsukló hangon ismételgetem, hogy éjfürt, éjfürt, éjfürt. Aztán elengedem a Holót. Ahogy a többiekkel a falhoz lapulok, hatalmas robbanás rázza meg a párkányt…”

Bár nem volt olyan jó, mint a 2. kötet, azért egy elolvasást mindenképpen megérdemel.

„Peeta meg én szomszédos cellában raboskodtunk a Kapitóliumban. Jól ismerjük egymás üvöltését.” ( Johanna Mason)