„Fekete öves
nyomtatóhuszárok vagyunk.”
Ez a könyv a Vének háborúja
sorozat 4. része. Előre bocsátom, hogy nem olvastam az előző 3 könyvet, tehát
nagyjából semmit nem tudok az előzményekről. Azért csak nagyjából, mert annyit
azért megtudtam, hogy ebben a könyvben ugyanazokat az eseményeket követhetjük
végig, mint az előzőben, csak más szereplő szemszögéből. Mégpedig Zoë Boutin
Perry, az előző rész főszereplőinek örökbe fogadott gyermeke szemszögéből.
Azért mertem mégis belevágni,
mert önálló történetként is egész jól megállja a helyét. És mert ideje volt már
egy kis sci-fi olvasásnak.
A történet lényege, hogy Zoë
nevelőszüleit kinevezik egy új gyarmat vezetőinek. Így aztán útra kelnek, hogy egy
idegen bolygón (Roanoke), idegen emberek között kezdjenek új életet. Mondanom
sem kell, hogy a könyv nem azért 300 oldal, mert minden happy, hanem azért mert
egy új bolygó meghódításakor adódnak problémák. Nem elég, hogy meg kell
küzdeniük a természettel és az ott lakó törzsekkel, állatokkal, de még idegenek
is meg akarják semmisíteni az új gyarmatukat. Ám Zoë szereti keresztülhúzni
mások számítását. Ha lőni kell, ő énekelni kezd, ha ölni kell, ő ajándékot ad.
Zoë. Egy 15 éves kamasz lány,
akinek egy „bolygóközi” egyezmény alapján minden lépését két obin testőr
kíséri, és rögzíti, hogy aztán a többi fajtársuk szintén láthassa és
tanulhasson tőle. Mert Zoë amolyan „istennőféle” az obin társadalom számára.
Hogy néz ki egy obin? Végy egy zsiráfot és egy óriáspókot és jól gyúrd össze.
Na, elég ijesztő lett? Akkor jó.
„-Figyelj Zoë… - kezdte Enzo,
majd ahogy átpillantott a vállam fölött, a szeme tágra nyílt.
- Hadd találjam ki. Két
félelmetes kinézetű földönkívüli dekkol a hátam mögött.
- Honnan tudod? – nyögte Enzo egy
kis hallgatás után.
- Mert pont olyan a reakciód,
mint a többieké – vigasztaltam.”
Zoë elég humoros
állapotban volt, mikor egy mondóka alapján elnevezte a két obint Apacukának és
Fundalukának.
„Babar, a korcs már ott
várakozott tappancsaival az ajtónak támaszkodva, és a genetikát átkozta, amiért
sem szembefordítható hüvelykujjakkal, sem annyi aggyal nem áldotta meg a sors,
hogy húzni is tudja az ajtót a tolás helyett. Kinyitottam hát neki. Babar
kilőtt, mint egy szőrös, nyáladzó hőkereső rakéta. A zöld ember becsületére
legyen mondva, azonnal letérdelt, és régi barátként üdvözölte a kutyát, aki
hálából jól beterítette őt kutyanyállal.
- Tiszta szerencse, hogy
látogatónk nem oldódik a nyálban – jegyeztem meg Apacukának.
- Babar nem túl jó őrkutya –
állapította meg Apacuka, és figyelte, ahogy a zöld ember a kutyámmal játszik.
- Nem, nem kimondottan az –
értettem egyet. – De el kell ismerned, hogy nyálazásban abszolút verhetetlen.”
Tetszett a könyv, mert nem csak
hogy jó a története, de Scalzi humora is szuper. Nagyon jókat nevettem mind az
obinokkal kapcsolatos jeleneteknél, mind Zoë és új barátai beszélgetéseinél. Bátran
ajánlom mindenkinek, aki szereti a sci-fit humorral fűszerezve. Azt nem mondom,
hogy a sorozat többi részét is el fogom olvasni, de ez a rész jó volt. Az
biztos.
„- Dolgozunk maga helyett pár
órát, és cserébe használhatunk egy kommunikátort, ameddig itt vagyunk. Maga
pedig azt csinálhat, amit éppen akar.
… - Felteszem, ha véletlenül
rettenetesen összekutyulnátok a dolgokat, nem nekem lenne bajom belőle –
morfondírozott Bennett. – A szüleid csak nem büntetnek meg engem a ti hozzá nem
értésetekért, nem igaz?
… - De úgysem fogunk
összekutyulni semmit – érvelt Gretchen.
- De nem ám. Fekete öves
nyomtatóhuszárok vagyunk.”
