Dan Brown: Inferno

„A legfőbb, hogy ne árts.”

Ez a könyv a karácsonyi ajándékom volt, amit joker-nek választottam a Párbajra. Nagyon szeretem Dan Brown műveit, a belőlük készült filmeket meg pláne. Az Infernoban sem csalódtam. Bár a sok olasz hely között néha elvesztem, de hát nem is nekem kellett nyomoznom ugyebár. :-)

A főszereplőnk Robert Langdon szimbólumkutató, akit már jól ismerünk a Da Vinci-kód vagy akár az Angyalok és démonok című könyvekből. A professzor egy rémálomból ébred egy firenzei kórházban, hogy aztán egy másik rémálomba csöppenjen. Olyasmibe, ahol az embernek emlékezetkiesése van egy a fejét ért lövés miatt, folyton csak menekül nem is tudja ki elől és miért.

Langdon egy Sienna Brooks nevű orvossal rohan a városon át, s közben együtt próbálják megfejteni, hogy mi is történt vele, miért nem emlékszik semmire, és mi az a furcsa kis fém cucc a zakója rejtett zsebében.

Langdon tudását felhasználva nyomoznak, menekülnek Firenze rejtett és kevésbbé rejtett helyein keresztül, mígnem - Dante Isteni Színjátékának köszönhetően összerakva a kirakós darabjait - egy sötét titokra lelnek. Vajon időben odaérnek a rejtvényben megadott helyre és elháríthatják a veszélyt?

Vajon az előző kérdés költői vagy sem? Én meglepődtem a végeredményen. (Ami nem mellesleg szerintem k... igazságtalan)

Olvastam olyan kritikákat az Inferno-ról, melyben arra panaszkodnak olvasók, hogy Dan Brown sablonos és kiszámítható. Erre csak azt tudom mondani, hogy nyilván egy Robert Langdon főszereplésével íródott regényben Robert Langdon fog nyomozni és menekülni és aztán megoldani a rejtélyt. Ennyi. Én szerettem, bár a sok rohanásban néha kicsit elfáradtam, és nem bírtam követni, hogy mikor milyen hátsókertben, vagy múzeum titkos folyosóján menekülünk éppen. De számomra szórakoztató könyv volt. Azt kaptam, amit vártam. Robert Langdont.

Íme az a jelenet, amit ha kihagynak a könyvből készülő filmből, akkor marha mérges leszek:

„Nem is szerszámoskamra, ismerte fel Langdon az orrát fintorgatva, amikor közelebb értek. Hanem egy ToiToi...

Amikor felfénylett az eszköz, Langdon a sima felületre vetítette a képet. Feltűnt a La Mappa dell'Inferno, kiragyogva a homályból. Botticelli egy mobilvécé falán, gondolta Langdon szégyenkezve. Ez lehetett a legkevésbbé elegáns hely, ahol egy Botticelli valaha megjelent.”

Szívesen ajánlom bárkinek, aki egy hosszabb lendületű, bonyodalmakkal átszőtt krimit szeretne. Dan Brown rajongóknak főleg. Robert Langdon rajongóknak pedig egyenesen kötelező. :-)