Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

„Beszélni ővele olyan volt, mint pompás hegedűn játszani.”

A könyvtárban elég sok példány volt ebből a könyvből, én végül Kosztolányi Dezső fordítását választottam. Valószínűleg nem Kosztolányi tehet arról, hogy elég sokat elkalandozott a figyelmem olvasás közben. Bizony többször észrevettem, hogy csak követem a sorokat a szememmel, de fogalmam sincs, hogy mit olvasok. Csak azt tudtam, hogy valami irtó hosszú leíró részt.

Pedig a története érdekes. A főszereplő fiatal férfiról (Dorian Gray) készül egy festmény, amit meglátva rájön, hogy milyen mulandó is a szépség és azt kívánja, bárcsak a kép öregedne helyette. Ami aztán be is következik.

Igazából az elején nem szólt semmiről. Számomra legalábbis. A könyv 259 oldalas, de nekem a 107. oldalig kellett várnom, hogy történjen valami a képpel! Ahol is Dorian rájön, hogy a kép változik. Addig eléggé szenvedősen olvastam. Onnan kezdett érdekessé válni. Dorian a társaság középpontja lesz, színházba és vacsorákra, estekre jár. Mindenki csodálja és imádja őt. Először örül, hogy arcát nem szelik át ráncok, haja nem őszül, s évek múltán is olyan szép, mint 20 évesen. Ám idővel ez ismerőseiben kérdéseket vet fel és az emberek elkezdenek pletykálni róla. Dorian szépen lassan megutálja a festményt, annak festőjét, még a saját életét is. A képet bezárja egy szobába, hogy senki se láthassa meg. Titka azonban egyre jobban nyomja a lelkét, kifordul önmagából. Szörnyű tettekre vetemedik. Végül a lelkiismeret furdalása maga alá gyűri, s végső elkeseredésében megpróbál megszabadulni a festménytől, ami szerinte tönkre tette az életét.

Nem szerettem egyik szereplőt sem. Dorian eleinte egy aranyos, naiv, jóképű fiatal férfi volt, ám idővel egy beképzelt, elkényeztetett ficsúr lett. A barátja Henry pedig olyan lekezelően beszélt folyton a nőkről (meg igazából mindenkiről), hogy legszívesebben fejbe csapkodtam volna egy vastag könyvvel.

Néha szoktam mondani, hogy próbáljuk meg beleképzelni magunkat a főhős bőrébe. Az ember szépen kiválasztja egy jól sikerült képét, hogy az öregedjen, változzon helyette. Hm? Nem volna rossz, igaz? Vagy mégis? Nos, a Dorian Gray arcképe után inkább nem vágynék ilyesmire. A sok titkolózás nem véletlenül tette őt tönkre. Ismerősei elfordultak tőle. Senkivel sem tudott őszintén egy jót beszélgetni. Fanatikusan csak a képre tudott gondolni, és hogy senki meg ne lássa.

Összességében semleges vagyok ezzel a könyvvel kapcsolatban. Nem utáltam, de nem is szerettem. Lehet, hogy még nem értem meg hozzá, vagy egyszerűen csak rossz időszakban olvastam. 

*

„Mikor beléptek, meglátták Dorian Grayt. Háttal ült feléjük, a zongoránál és Schumann Erdei jelenetek című kottáját lapozgatta.”

*

„Az élet mindig meghozza a feledést. Természetesen néha-néha tovább tart egy-egy dolog.”