Sue Townsend: Adrian Mole újabb kínszenvedései

„A felnőttek élete, Adrian, bonyolult.

Nemcsak abból áll, hogy sokáig fennmaradhatnak,

 és saját lakáskulcsuk van.”

Vonyító vérfarkasok ide, jóképű vámpírok oda, mostanában egy kis humorra vágytam. Sőt, sok humorra. Így esett a választásom Sue Townsend második könyvére. Az első részt még két Párbajjal ezelőtt olvastam és nagyon tetszett, úgyhogy csak idő kérdése volt, hogy egy újabb rész mikor kerül terítékre. Szeretem az írónőnek a fárasztó humorát, ami nem annyira fárasztó, mint mondjuk Christopher Moore-é. Pont megfelelő mértékben fárasztó.

Történet:

Adrian Mole – a néha kicsit balfék angol tinédzser – immár elmúlt 15 éves. Napló formájában értesülünk kis életének minden mozzanatáról. Nagyon jó, hogy a könyv elején egy ábrán szemlélteti, hogy ki kicsoda a családban és a baráti körben, különben ember nem tudná követni, hogy kivel mi a szitu. Van ugyebár az apja George és az anyja Pauline. Meg mindegyiknek van, vagy volt szeretője. És néha még az is előfordul, hogy a szeretőnek is van szeretője.

Nem elég, hogy az anyja terhes lesz és nem pontosan tudható, hogy kitől, de az apjának a szeretője is terhes lesz. Hm. Nem csoda, hogy ebben a nagy katyvaszban egy tinédzser elveszik. Szegény Adrian-ünk először csak rossz társaságba keveredik, aztán pedig elszökik otthonról. Persze mivel szerencsétlen Adrian Mole-ról van szó, a szülei még csak észre sem veszik.

Mikor épp nincs szökésben, akkor Bert Baxter nevű idős barátját ápolja és se veled, se nélküled kapcsolatban vergődik barátnőjével Pandorával.

Főbb szereplők:

Adrian a bénázásai ellenére igen szerethető szereplő. Tiszta, rendes gyerek, sokat tanul és igen olvasott. És besegít a házimunkában. Nagyon szeretné már elveszíteni a szüzességét, de az e téren való tájékozatlanságát remekül szemlélteti, hogy mikor már majd a szemét szúrják ki az árulkodó jelek, ő még akkor sem jön rá, hogy az anyja terhes.

Akit kifejezetten utáltam, az az anyja volt. Egy igénytelen, lusta nőszemély, aki eldohányozza a család pénzét. Úgy, hogy egyébként mindkét szülő munkanélküli. Mikor Adrian megkérdezi az apját, hogy miért vette el az anyját, a férfi 15 év keserűségét zúdítja szegény gyerekre:

„- Ide figyelj, öreg, eszedbe ne jusson a házasság, míg néhány hónapot le nem húztok a kiscsajjal a hálószobában. És ha eltelik három nap, és a bugyija még mindig ott hever a padlón, jobb, ha elfelejted!”

Mondjuk, az apját sem szerettem különösebben, mert mikor a szeretője megszült, ő gondolkodás nélkül otthagyta a terhes feleségét és Adriant a nőért. Egy kis idő elteltével, meg jött volna vissza, mintha mi sem történt volna.

Kész csoda, ha szegény fiúból ilyen szülők mellett normális felnőtt lesz. Gondolom ez majd a következő könyvek során kiderül.

Érdekesség:

Egy igen érdekes részre hívnám fel a figyelmét azoknak, akik olvasták, vagy olvasni fogják. Mégpedig, hogy Adrian idős barátjának, Bert Baxter-nek az ápolónőjét Katie Bell-nek hívják. Akárcsak a Griffendél kviddicscsapatának egyik hajtóját J. K. Rowling könyveiben. Sue Townsend ezt nyilván nem poénnak szánta 1984-ben. Ez csak nekünk, Harry Potter rajongónak vicces.

És most jöjjön néhány kedvenc idézet:

„Anya nagyon el volt foglalva Rosie-val ahhoz, hogy palacsintát csináljon. Én csináltam helyette. Nem tudom, miért olyan dühös apa. A konyha mennyezetét úgyis újra kell festeni.”

„A nővér visszajött, és nagy megkönnyebbülésemre kiküldött. De anya nem engedte el a kezem. A nővér azt mondta, hogy tegyem hasznossá magam és mérjem az összehúzódások közti időt. Mikor kiment, megkérdeztem anyát, mi az az összehúzódás.”

Összességében jó kis könyv volt és a „naplóságának” hála kiválóan tudtam olvasni reggelente a buszon munkába menet. (Lassan a szokásos járatomon hozzászoknak az emberek, hogy könyvvel, tollal és papírral a kezemben ülök és néha jókat nevetek.)

Kinek ajánlom? Szerintem egy próbát mindenkinél megérdemel. Aki nem vár tőle nagy történéseket, vagy óriási sztorit, az nem fog csalódni. Egyszerű, de nagyszerű.

Könyvmoly Párbaj Vol. 6.

2015. november 2.-án indul a 6. Könyvmoly Párbaj. Sajnos az előzőn nem szerepeltem valami jó eredménnyel, de majd most összeszedem magam. :-) Hátha idén én leszek a zsűri kedvence. :-) Lássuk hát a listáimat:

A lista:

1. Halmai Tamás: A tengerszelidítő: gyógyító történetek

2. Maggie Stiefvater: Linger – Várunk

3. Agatha Christie: Tíz kicsi néger

4. Kami Garcia – Margaret Stohl: Beautiful darkness – Lenyűgöző sötétség

5. Amanda Hocking: Fate – Végzet

6. Fekete István: Kele

7. James Bowen: Bob, az utcamacska

8. Sue Townsend: Adrian Mole újabb kínszenvedései

9. Steve Berry: A borostyánszoba

10. John Updike: Az eastwicki boszorkányok

B lista:

1. Andrea Cremer: Nightshade – Az őrzők

2. Sue Townsend: Adrian Mole és a kis kétéltűek

3. Magdolna Mérai: Mia-helyzet

4. Komal Kant: Mire jó a rosszfiú?

5. David Michie: A Dalai Láma macskája

6. Kiera Cass: A Párválasztó

7. Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 1 – Kezdet

8. Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac

9. Louisa May Alcott: A nyolc unokatestvér

10. Louisa May Alcott: A nyíló rózsa

Már csak pár óra és kezdhetjük. Szóval kedves Párbaj Társak. Hajrá mindenkinek.

Luisa May Alcott: Kisasszonyok

„A felhők mögött mindig világít a fény!”

Azt hiszem ez az „újraolvasás” méltó befejezése volt az idei Könyvmoly Párbajomnak. Nagyon szeretem ezt a könyvet. Romantikus családregény, ami hol megmosolyogtat, hol megríkat. És ez így van jól.

A March család életének egy szeletkéjét ismerhetjük meg a könyvből. Egy olyan szeletkét, amely kemény próbák elé állítja mind a négy March lányt és édesanyjukat, akik a háború miatt kénytelenek a családfőt nélkülözni több, mint egy évig. A legidősebb Margaret (Meg) 16 éves, nevelőnőként dolgozva próbál segíteni a családnak. Josephine ( Jo) a 15 éves író palánta, aki a padláson írja élete művét kedvenc patkánya, Firka társaságában és nem mellesleg a házsártos March néni társalkodónője. Elizabeth (Beth) a 13 éves „Kicsi Harmónia”, aki még a morcos szomszéd vénember szívét is meg tudja lágyítani a zongorajátékával. Amy a 12 éves kis Raffaello, aki gyönyörűen rajzol.

Jo közbenjárására összeismerkednek a szomszédban lakó Mr Laurence-szel és annak unokájával Laurie-val, aki aztán a lány legjobb barátja lesz. És a négy March lány beveszi a fiút a „Szorgos Méhecske Társaság”-ba sok vidámságba bevonva őt ezáltal.

Laurie és a nagyapja lesznek azok, akik anyjuk távollétében vigyáznak a lányokra, míg Mrs March beteg férjéhez utazik. „Bizakodni és dolgozni”, ez lesz a jelszavuk ezekben a nehéz időkben, amit még nehezít Beth hirtelen betegsége, aki elkapja a skarlátot és nagyon súlyos állapotba kerül.

„Ezután szinte mindennap átsurrant a sövényen a csuklyás kis barna köpeny, és a fényűző szalonban egy láthatatlanul jövő-menő szellem zengett édes dallamokat. Sose tudta meg Beth, hogy Mr Laurence gyakorta kinyitja dolgozószobája ajtaját, és hallgatja a régimódi melódiákat, amelyeket szeret; sose látta Laurie-t, hogyan őrködik a folyosón, távol tartva a személyzetet; sose gyanította, hogy szándékosan készíttetik oda neki a kottatartóra az ujjgyakorlatokat és az új dalokat.”

Bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti a családregényeket. Kellemes stílusban íródott kis könyvecske ez, ami abszolút olvastatja magát és megtanítja az embert arra, hogy a boldogsághoz nem kell gazdagnak lenni. Egyébként pedig minden szereplője aranyos. :-)

És hála az égnek, vagy inkább Louisa May Alcott-nak, van folytatása.

„Elég nékem az, amim van,

Legyen bár sok, avagy kevés.

Célhoz jutok, mert legfőbb jó

Mindig a megelégedés.”

Anne Rice: Interjú a Vámpírral

„Tekintsd ezt a szót amulettnek, amelyet azért adtam,

hogy a nyakadban viseld.”

(Armand)

Kicsit félve kezdtem bele, mert nyálas, romantikus vámpír sztorikhoz vagyok szokva, ez meg ugyebár nem olyan. A vámpíros könyvek ősanyja. Ebben emberek vérét szívják, koporsóban alszanak és elégnek a napon, nem csillognak. De úgy gondoltam, hogy mindenképpen el kell olvasnom. Hát csapjunk a lovak közzé, folyjon a vér.

Főszereplő vámpírunk Louis, aki egy interjú során meséli el az életét. Hogy élt mielőtt vámpír lett, hogy változott át. Vámpírként való fejlődéséről. Az érzelmeiről, amiket vér szívás közben átélt. Arról, hogy tudta feldolgozni azt, hogy mivé lett. Gyorsaságáról, halhatalanságáról, kiváló látásáról, a koporsóról, amiben alszik. Arról, hogy a napfény mennyire ártalmas, de a kereszteket kifejezetten kedveli. És hogy van tükörképe.

Az őt átváltoztató vámpír - Lestat - tanítja, bár Louis elég hamar rájön, hogy ő okosabb, mint a mestere. Mivel még nem tud mindent a vámpírlétről, muszáj az általa utált fickóval maradnia. Lestat valószínűleg érzi ezt, így átváltoztat egy öt éves kislányt, mert úgy hiszi, hogy akkor Louis vele és a gyerekkel marad.

Claudia. Így nevezik el a kislányt, aki aztán az évek során testben gyermek marad, de szellemileg felnő. És ugyanúgy rájön, hogy milyen is Lestat, ezért meg akar szabadulni tőle. Itt jönnek a problémák. Hogy is lehet megölni egy vámpírt?

Louis és Claudia ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresik a válaszokat utazásaik során.

Bár testi kapcsolatba nem kerültek a szereplők, a szerelmi szálak eléggé szerteágazóak. Néha az volt az érzésem, hogy Louis bárkibe beleszeret, aki egy kicsit is szebben szól hozzá.

„... a szeme... amikor belenéztem, olyan volt, mintha egyedül állnék a világ végén... szélfútta óceán partján.”

A kedvenc részemként talán azt tudnám kiemelni, mikor Louis már vámpírként bemegy egy katedrálisba, hogy meggyónja bűneit. Mondanom sem kell, hogy a pap nem éli túl... 
 

Bátran ajánlom a téma kedvelőinek. Amúgy ez a könyv a Vámpírkrónikák című regénysorozat első kötete, így ha valakinek nem lenne elég, van még tovább is.

Egyszer évekkel ezelőtt meg akartam nézni a könyv alapján készült filmet, de egy olyan jelenetnél, ahol az egyik szereplő megharapta a másik csuklóját, feladtam a küzdelmet. Ha ezt sikerül legyőznöm, akkor újra megpróbálkozom vele.

Erich Kästner: A két Lotti

„Ideszemtelenkedik a te arcoddal!”

Megboldogult Anyósom hagyatékából választva, 1987-es kiadású pöttyös könyv. A mai rohanó világban, egy nagy vödör tea mellett, néha kell egy lassú folyású „gyerek” könyv.

Luise Palffy (Bécsből) egy táborban tölti a nyarat, ahová egy szép napon betoppan Lotte Körner (Münchenből), aki Luise szakasztott mása. Mindenki csak ámul, hogy milyen egyformák. A kezdeti utálaton túllendülve beszélgetésbe elegyednek, s igen hamar rájönnek, hogy nem véletlenül hasonlítanak annyira egymásra. Hanem azért mert testvérek. Ikrek.

Innentől elkezdődik a találgatás, hogy vajon a szüleik miért váltak el? Vajon miért választották szét őket? És vajon ők miért nem tudtak eddig egymásról? Elválaszthatatlanok lesznek, egész nap együtt lógank, és szorgosan jegyzetelnek a másik életéről. Minden apró részletet meg kell tanulniuk, hiszen nagy összeesküvést készítenek elő. Ugyanis a nyár végén Luise megy Münchenbe haza, mint Lotte, és Lotte átveszi Luise helyét Bécsben. Így mindkét kislány találkozhat eddig nem ismert szülőjével.

Persze a csere okoz néhány bonyodalmat, hisz nem mindenki szereti a töltött palacsintát, és a főzés maga sem egyszerű művelet, a matematikáról már nem is beszélve. A kutyáknak meg jó szaglása van. De a lányok minden akadályt simán vesznek, míg fel nem bukkan életükben újra egy táboros fénykép.

1950-ben készült a könyvből egy fekete-fehér film, ami fent van a jútubon, ha esetleg valakit érdekel. Szerintem nagyon jó, most néztem meg. No és persze a könyvet is ajánlani tudom. Ha valakinek nem volt kötelező a suliban, akkor olvassa el utólag. :-)

„Néha persze, úgy estefelé, le-lehuppan a honvágy szürke törpéje a hálóterem ágyaira, elő is húzza zsebéből szürke számtanirkáját és szürke ceruzáját, s komoly képpel összeszámolja a gyernekkönnyeket, az elsírtakat meg az el nem sírtakat is. Ám reggelre, huss, eltűnik!”

 

Dan Brown: Inferno

„A legfőbb, hogy ne árts.”

Ez a könyv a karácsonyi ajándékom volt, amit joker-nek választottam a Párbajra. Nagyon szeretem Dan Brown műveit, a belőlük készült filmeket meg pláne. Az Infernoban sem csalódtam. Bár a sok olasz hely között néha elvesztem, de hát nem is nekem kellett nyomoznom ugyebár. :-)

A főszereplőnk Robert Langdon szimbólumkutató, akit már jól ismerünk a Da Vinci-kód vagy akár az Angyalok és démonok című könyvekből. A professzor egy rémálomból ébred egy firenzei kórházban, hogy aztán egy másik rémálomba csöppenjen. Olyasmibe, ahol az embernek emlékezetkiesése van egy a fejét ért lövés miatt, folyton csak menekül nem is tudja ki elől és miért.

Langdon egy Sienna Brooks nevű orvossal rohan a városon át, s közben együtt próbálják megfejteni, hogy mi is történt vele, miért nem emlékszik semmire, és mi az a furcsa kis fém cucc a zakója rejtett zsebében.

Langdon tudását felhasználva nyomoznak, menekülnek Firenze rejtett és kevésbbé rejtett helyein keresztül, mígnem - Dante Isteni Színjátékának köszönhetően összerakva a kirakós darabjait - egy sötét titokra lelnek. Vajon időben odaérnek a rejtvényben megadott helyre és elháríthatják a veszélyt?

Vajon az előző kérdés költői vagy sem? Én meglepődtem a végeredményen. (Ami nem mellesleg szerintem k... igazságtalan)

Olvastam olyan kritikákat az Inferno-ról, melyben arra panaszkodnak olvasók, hogy Dan Brown sablonos és kiszámítható. Erre csak azt tudom mondani, hogy nyilván egy Robert Langdon főszereplésével íródott regényben Robert Langdon fog nyomozni és menekülni és aztán megoldani a rejtélyt. Ennyi. Én szerettem, bár a sok rohanásban néha kicsit elfáradtam, és nem bírtam követni, hogy mikor milyen hátsókertben, vagy múzeum titkos folyosóján menekülünk éppen. De számomra szórakoztató könyv volt. Azt kaptam, amit vártam. Robert Langdont.

Íme az a jelenet, amit ha kihagynak a könyvből készülő filmből, akkor marha mérges leszek:

„Nem is szerszámoskamra, ismerte fel Langdon az orrát fintorgatva, amikor közelebb értek. Hanem egy ToiToi...

Amikor felfénylett az eszköz, Langdon a sima felületre vetítette a képet. Feltűnt a La Mappa dell'Inferno, kiragyogva a homályból. Botticelli egy mobilvécé falán, gondolta Langdon szégyenkezve. Ez lehetett a legkevésbbé elegáns hely, ahol egy Botticelli valaha megjelent.”

Szívesen ajánlom bárkinek, aki egy hosszabb lendületű, bonyodalmakkal átszőtt krimit szeretne. Dan Brown rajongóknak főleg. Robert Langdon rajongóknak pedig egyenesen kötelező. :-)

Amanda Hocking: A vér szava

„Csak hát néha kicsit maszatos lesz az ember,

ha eltalál egy ütőeret.”

Nincs is jobb negyven fokban, mint a szoba hűsében (29-30 fok) egy ventilátor mellett, vértől és nyáltól tocsogós romantikus vámpír könyvet olvasni. Persze nem tartott ki annyi ideig, mint a hőség, mert igencsak olvastatta magát. Jó, ez is csak egy újabb Alkonyat utánzat, de azért voltak benne olyan fordulatok, amik meg tudtak lepni. Csak egy valamit utáltam benne. A függővéget. Miért kell nekem mindig több részes könyvekbe fogni? Miért? Most aztán mehetek a folytatásért a könyvtárba, ahol egyébként nyári szünet van… A fene megette ezeket a mai írókat, hogy nem tudnak befejezni egy történetet egy könyvben.

Lássuk a sztorit:

Alice, egy tizenhét éves lány a barátnőjével késő este egy buliból tart haza, amikor idegen férfiak készülnek megtámadni őket. De! Jön a megmentő Jack személyében. Akivel aztán elkezd találkozgatni. Alice eleinte nem érez különösebb vonzalmat a fiú iránt, de kíváncsivá teszi annak titkolózása. Mert ugye a vámpír nem mondhatja meg szemtől szembe, hogy „Hali, képzeld, vámpír vagyok, de ne aggódj minden frankó lesz.”

Jack elviszi a családjához Alice-t, aki aztán megismeri a fiú öccsét, Petert, akihez a vére elkezd vonzódni. Közben pedig beleszeret Jackbe. És itt jönnek a bonyodalmak. Vajon a vérére vagy a szívére fog hallgatni? 

Bezony. Nem nagy történet. Sok leíró rész nincs benne, ennek köszönhetően néha kicsit kapkodós. Emellett nem szól másról, mint hogy Alice alszik, sms-t ír, a kettő között pedig Jack-kel van. De a vicces, könnyed stílusával valahogy mégis megragadja az embert.

Csak és kizárólag annak ajánlom, akit nem zavar, hogy sok hasonlóság van az Alkonyat és e könyv között. Ugyebár Jack megmenti Alice-t. Csodaautója van. Gazdag a családja, akiket be is mutat a lánynak. Főznek neki!! És még sorolhatnám. Egy egész bejegyzést lehetne szentelni az összehasonlításnak kezdve a szereplőkkel, akik szintén sokban hasonlítanak akár Carlisle-ra, akár Rosalie-ra. De ha ezen túl tudod tenni magad, akkor jól fogsz szórakozni. Nem kell tőle sokat várni és nem lesz gond.

 „- Te meg – itt Jackre mutattam – egész nap csak videojátékokkal játszol. Egy házban, Minneapolis külvárosában. Na ne már! A vámpírok ennél sokkal menőbbek!

- Köszi szépen! – nevetett fel hangosan Jack.

- De te is tudod, mire gondolok! Ott van nektek az egész örökkévalóság, és ezzel töltitek?

- Pontosan. Végtelenül sok időnk van. Te mivel töltenéd? – kérdezte Jack.”

És el is érkeztünk a nap kérdéséhez. Te mivel töltenéd? Utazás? Filmnézés? Buli? Mit lehet egy halhatatlan vámpírnak egy örökkévalóságon keresztül csinálni? Megtanulnál játszani egy hangszeren? Vagy kettőn? Hát nem lenne király bármit, mindent kipróbálni?

Csak egy a bökkenő. A család és a barátok kihalnak mellőled. Mindent és mindenkit túlélsz. „Ez nagyobb teher, mint gondolnád.”