Urbán Szabó Krisztina: Macskanapló

Mikor ezt a könyvet megvettem, balga módon már a buszmegállóban elolvastam az első bekezdést. Ami azonnal megfogott…

„Tegnap végre elszántam magam, és szert tettem egy saját, külön bejáratú gazdira. Tudom, hogy nagy felelősség a gazditartás, de igazán felkészültnek éreztem magam, elolvastam egy csomó könyvet a gazdik szokásairól meg sajátos szükségleteikről, és úgy gondoltam, hogy már elég nagy macska vagyok ahhoz, hogy saját gazdim legyen.”

Ezek után alig vártam, hogy hazaérve belevethessem magam.

A főszereplő Nokedli (a tipikus macska) elkezdi trenírozni a lány és a fiúgazdit (ő csak így hívja őket), és megfigyeléseiről naplót vezet, melyben hitelesen leírja a macska tulajdonosok életét. Miszerint az ember munka után hazamegy, összeszedi a macskajátékokat (szőrmók egeret, sípolós egeret, gumi labdát, rongy labdát, műanyag labdát, játék mackót…), visszarámol a kipakolt fiókokba és szekrényekbe, felszedegeti az asztalról lefötört, játék gyanánt használt reklám újságokat, feltörli a víztócsát az itató körül. Mikor fáradtan ledobja magát az ülőgarnitúrára, megjelenik Őnagysága a macska és követeli a röpke egy-két órás simogatás és játék adagját, aztán persze a vacsoráját. Kétszer. Jobb esetben. Mert hogy a macskák legszívesebben óránként ennének. Ha hagynánk. Emellett természetesen úgy gondolják, hogy Ők az urak a háznál, a gazdi csak megtűrt személy, aki arra jó, hogy enni adjon.

Én személy szerint kettő ilyen huligán macskával élek együtt, úgyhogy teljesen átérzem a könyvben szereplő gazdik problémáit. De olyan hihetetlenül szuper szöveggel írja le mindezeket, hogy időnként fetrengtem a röhögéstől. Bizony egy-egy jelenetben ráismertem az én cickányaimra. A stílusról pedig sokszor jutottak eszembe Kern András elfogott levelei.

Kedvenc szereplő: Nokedli

Kedvenc részek:

„… a lánygazdi egy titokzatos helyre jár, úgy hívja, hogy „dolgozó”, és állítólag azért teszi, hogy legyen pénze macskakajára. Járhatna gyakrabban is, mert elég kevés kajára van pénze!”

„… a padláson lakik a barátom. Még nem láttam, de egész éjjel morzézott nekem, én meg vissza, és megbeszéltünk egy focimeccset is! Sajnos, a nevét elfelejtettem megkérdezni, de azt hiszem, úgy hívják, hogy „az a kib…szott pele”, legalábbis a lánygazdi ezt motyogta, amikor az éjszaka közepén a lesszabályról vitatkoztam vele. Szép név! De nekem az enyém is tetszik.”

 És a legnagyobb kedvenc, ami hűen tükrözi a macskák gondolkodás módját:

„Aztán fél egy körül felébredek, hogy éhes vagyok, de tapintatos is vagyok, mert megfigyeléseim szerint ilyenkor a lánygazdi még nem éhes, szóval türelmesen várok egészen háromnegyed egyig, és csak akkor kezdem a mancsommal szétfeszegetni a lánygazdi szemhéját.”

Nagyon aranyos és nagyon jó humorú könyv. Akinek van macskája, azért olvassa el, akinek nincs az, meg azért. 

Kepes András: Matt a férfiaknak

Egy átlagos augusztusi napon besétáltam a könyvtárba és mivel az általam előre összeírt könyvek közül a Könyvtáros Néni egyet sem talált meg („pedig a számítógép szerint bent kellene lennie…”), elkezdtem nézelődni. És egy közeli polcról megszólított ez a remekmű. Igen elgondolkodtató olvasmány. Vajon nevelném-e a gyermekemet a Polgár-módszer szerint?

„Polgár László nevelési elve: korán kezdeni, sokat tanulni, és egy dologra összpontosítani.”

A könyv lényegében Polgár Judit életéről szól, de sokat megtudhatunk nővéreiről: Zsuzsáról és Zsófiról is. Kicsi koruktól kezdve (Judit például 5 évesen kezdte) tanultak sakkozni, napi 8 órán át. Megtudhatjuk miért nem jártak iskolába, hány évesen „lőtték az első nagy vadat”, hogy viselték a felnőtt férfi sakkozók, amikor 10-12 éves kislányokként megverték őket, milyen pszichológiai hadviselést folytatnak egymás ellen a versenyzők egy-egy sakk versenyen.

Kepes nem csak Polgár Judit elbeszélése alapján írta ezt a könyvet, hanem elkísérte őt versenyekre, s így maga is részese lehetett az eseményeknek, amikről beszámol.

Megismerjük Judit érzelmi szekundánsát, férjét Gusztit, aki igyekszik támogatni őt a versenyek alatt.

„Miközben Judit sakkozik, Gusztáv a Credit Suisse-palota folyosóján babakocsiban tologatja Hannát. Szeretne, szegény, Judit közelében lenni, de felesége számára most az igazi segítség az, ha tudja, kislányuk biztonságban van a papa felügyelete mellett. Guszti mellé szegődöm, hogy ne érezze magát olyan kirekesztettnek, és együtt tologatjuk a babakocsit. Hogy erről a látványról mit gondolhat az a több száz ember, aki az elegáns csarnokban azért tülekszik, hogy saját szemével láthassa a sakklegendákat, miközben két férfi, a versenyre fittyet hányva, egy mellékfolyosón babakocsit tologat…?”

Nagyon tetszett ez a könyv. Megkedveltem Kepes írás módját. Sakkozni ugyan nem tudok, de minden elismerésem Polgár Judité. Rendkívüli eredményeket ért el, és reméljük még fog is.

Kedvenc rész: „…előfordult, hogy amikor egy parti előtt kiraktam a kabalaoroszlánomat, amit az egyik edzőm adott, hogy erőt öntsön belém, felnőtt férfi ellenfelem mosolyogva benyúlt a táskájába, elővett egy kabalatigrist, és szembeállította az én oroszlánommal, hogy akkor harcoljanak ők is egymással.”

Olvasás közben eszembe jutott, hogy a első munkahelyemen Jenő nevű munkatársunknak a névnapjára egy olyan sakk készletet vettünk, amelyben a bábuk szerepét kis snapszos poharak töltik be. Ha valakinek leütik egy figuráját, meg kell innia a tartalmát. (Durvább meccseken minden lépésnél ki kell inni a figura pohár tartalmát) Vajon egy egyszerű halandó embernek egy ilyen parti során lenne esélye megverni az amúgy számára legyőzhetetlen Polgár Juditot? :-)

Dan Brown: A Da Vinci-kód

„Amikor egy kérdésre nem adható helyes válasz, akkor csak egy becsületes eljárás marad… A szürke zóna az igen és a nem között. A hallgatás.” (Robert Langdon)

Szeretem ezt a könyvet, így már nem először olvastam. Bár lehet, hogy ez Tom Hanksnek köszönhető, aki a könyvből készült filmben a főszerepet játssza, és akit imádok. Számomra az ő személye egybeforrt Robert Langdon karakterével.

A történet a párizsi Louvreban kezdődik. Mikor a Szent Grál titkát őrző Sion-rend Nagymesterét, Jacques Sauniéret halálosan megsebesíti egy albínó szerzetes (Silas), aki a Grál lelőhelyét akarja kicsikarni belőle, Sauniére haldoklása közepette merész elhatározásra jut. Sejtvén, hogy társai, a 3 sénéchal (vagyis őrző) már halott, hogy tovább adhassa a titkot, utolsó erejével rejtélyes üzenetet hagy a padlón unokája számára, leírva benne egy nevet, aki segíteni tud neki. Nem is sejti, hogy ezzel alaposan gyanúba keveri az illetőt. Hiszen ha valaki nyomozóként azt látja a padlóra írva egy hulla mellett, hogy „Meg kell keresni Robert Langdont”, az első gondolata biztos az, hogy az áldozat a gyilkosa nevét írta le. Így hát a gyanúba keveredett Robert Langdon - aki nem mellesleg szimbólumkutató – Jacques Sauniére unokájával, Sophie Neveuvel együtt próbálja megfejteni Sauniére rejtvényeit, miközben a rendőrség üldözi őket.

Versek, anagrammák nehezítik a dolgukat, így Langdon javaslatára felkeresik Sir Leigh Teabing, egykori brit királyi történészt, aki a Grál megszállottja. Ő meséli el Sophienak, hogy mit is takar a Szent Grál legendája.

Teabingről időközben kiderül, hogy nem egészen azon az oldalon áll, ahol Robert és Sophie. Az általa okozott galibát túléve hőseink szabadon folytathatják a kutatást. Mígnem rájönnek a titok nyitjára.

 

A könyvben is, és a filmben is az a kedvenc részem, amelyben Robert Langdon megfejti Sauniére utolsó versikéjét, és a templomos lovagokhoz hasonlóan térdre hull a Szent Grál előtt.

                                                      

  „Vár rátok a Szent Grál az ősi Roslinban,

     Nagy mesterek műve méltó nyughelyet ad,

Hol penge és kehely őrzi a kapukat,

Örökre megpihent a csillagok alatt.”

Stacey O’Brien: Wesley, kedvesem

Naaaagy dobpergést kérek, mert elérkeztünk a 10. könyvhöz. Hála az égnek, ez jó választás volt. Mivel szeretem az állatokat, már elég sok macskás, kutyás könyvet olvastam, de baglyosat még eddig nem. Következzék hát Wesley, a gyöngybagoly története:

Stacey O’Brien a Kaliforniai Technológiai Intézetben (Caltech) dolgozik, amikor 1985 február 14-én akkori főnöke egy sérült gyöngybagoly fiókát bíz a gondjaira. Wesleynek nevezi el. A vele eltöltött 19 év történetét meséli el ebben a könyvben.

Mókásabbnál mókásabb sztorikon át ismerhetjük meg kettejük kapcsolatát. Megtudhatjuk milyen volt Wesley csecsemőként, majd totyogóként, amikor mindig a gazdi nyomában csattogott, serdülőként, amikor megsértődött, ha kinevették repülni tanulás közben, és persze felnőttként.

Nem egyszerű az élet egy vadállat mellett. Először is nagy probléma az etetés, mert egy idő után a munkahelye nem tudta biztosítani Staceynek az egereket a bagolyetetéshez, így neki kellett őket beszerezni, és hogy finoman fogalmazzak, előkészíteni. A módszert talán nem írnám le. „Piszkos munka volt, és abban az időben gyakran gyötörtek rémálmok.” Aztán ott vannak az éjszakák. „Bár a baglyok éjszakai állatok, Wesley végül szót fogadott nekem – a mamájának -, és beletörődött, hogy éjszaka aludni kell, vagy legalábbis nem szabad zajongani.” Na és persze pasizni sem könnyű egy bagoly mellett. Stacey nem is házasodott meg.

A nehézségek mellett akadtak vidám dolgok is. Wesley imádta a vizet és sokszor fürdött Staceyvel együtt. Kedvenc hobbija a színes újságok apró cafatokra tépése volt, és szeretett az ülő fájáról fejjel lefelé lógni, mint valami denevér.

„Ha pedig észre vett valami érdekeset – ami sokszor előfordult -, mindig néven neveztem a dolgot. Wesley ilyenkor kacsázva, szétterjesztett szárnyakkal rohanni kezdett a tárgy felé, én pedig ott loholtam a nyomában, és azt kiabáltam: „Várj! Nem baglyoknak való! Nem baglyoknak való!”

Staceynek végül sikerült olyan közel kerülnie baglyához, hogy Wesley őt választotta párjául. Fészket épített újságpapírból és még párzási éneket is dalolt Staceynek.

Aztán majdnem két évtizednyi együttélés után Wesley megöregszik és eltávozik az örök bagoly vadászmezőkre. Persze, hogy nem bírtam ki sírás nélkül. Volt részem hasonlóban bőven, hiszen állatszerető ember lévén mindig is volt kutyám, macskám. Nem egyszerű elengedni őket.

Nem mondom, hogy mindenkinek feltétlenül el kell olvasnia ezt a könyvet, de aki szereti az állatokat, az próbálja meg. Örülök, hogy bevettem a 10-es listámba, de a vége miatt valószínűleg soha többet nem fogom elolvasni.

Emily Brontë: Üvöltő szelek

Az, hogy nem tetszett, enyhe kifejezés. Két hónapomba tellett, mire nagy fogcsikorgatva sikerült elolvasnom. Utánanéztem, hogy mások hogy nyilatkoznak róla és meglepő módon van aki szereti. Minden tiszteletem az övék, sajnos engem nem hódított meg ez a könyv.

Történet:

Lockwood úr birtokot bérel Heathclifftől, aki - valahányszor találkoznak - roppant barátságtalanul viselkedik vele. Lockwood megkéri a szolgálóját, Nellyt, hogy meséljen neki Heathcliffről.  

Nelly elbeszélése szerint az öreg Earnshaw egy nap egy talált gyerekkel állít haza, akit elnevez Heathcliffnek. Két gyermekével – Catherine és Hindley – együtt neveli tovább a kis jövevényt. Míg Catherine egyből megszereti őt, Hindley kezdettől fogva utálja. Mikor az öreg meghal, Hindley lesz az úr a háznál, így Heathcliff szolga sorsba kényszerül.

Catherine annak ellenére, hogy beleszeret Heathcliffbe, egy közeli birtok örököséhez, Edgar Lintonhoz megy feleségül. Ekkor Heathcliff évekre eltűnik. Mikor visszatér, elbizonytalanítja Catherinet, aki belebetegszik a férje és Heathcliff közti őrlődésbe. Ráadásul Heathcliff megszerzi Hindley birtokát, majd elcsábítja Edgar húgát, Isabellát, aki már túl későn jön rá, hogy miféle emberbe szeretett bele.

Catherine 7 hónapra szül egy kislányt, Cathyt, majd a szülés után meghal. Isabella megszökik Heathclifftől és egy fiút szül, akit Lintonnak nevez el. Isabella halála után Heathcliff magának követeli Lintont és fejébe veszi, hogy összeházasítja Cathyvel, így Edgar minden vagyona az ő kezébe kerül. Linton fiatalon meghal. Apja Heatchliff szép lassan beleőrül Catherine hiányába és ő is meghal.

A sok borzasztó esemény hatásán már az sem enyhített számomra, hogy a végén Cathy megtalálja a boldogságot Hareton oldalán, aki egyébként Hindley fia. 

Sajnos elég sokszor nem értettem, hogy ki kivel van, és ezért vissza kellett lapoznom. Nagyon nyomasztó könyv, tele gonosz emberrel, bántalmazással, elnyomással. Nem tett jót a lelkemnek, így itt és most megfogadom, hogy soha többet nem fogom elolvasni…

Isaac Asimov: Acélbarlangok

Mikor elolvastam az Én, a robot című Asimov könyvet, úgy gondoltam, hogy a sci-fi nem igazán az én műfajom. És tuti biztos, hogy az Acélbarlangokkal sokat fogok szenvedni. Ehhez képest igen hamar átrágtam magam rajta, ugyanis nagggyon izgi volt.

A történet a  messzi jövőben, egy két részre szakadt világban játszódik.

A földlakók zsúfolt, zárt nagyvárosokban tengetik napjaikat, ahol az életük agyon van szabályozva. Előírják nekik hány gyerekük lehet, hol, mikor és mennyit ehetnek az élesztőből gyártott szintetikus kajából, hol fürödhetnek.

Az űrlakók világa betegségektől mentes hely, ahol az emberek nem ritkán 200, 300 évet is élnek és „a népességszaporulat szigorú ellenőrzés alatt áll”. (Ami annyit jelent, hogy a gyerekeket alapos fizikai és szellemi vizsgálatoknak vetik alá, hogy megengedhető-e az emberré érésük. No comment!)

A földi Űrvárosban megölnek egy űrlakót. Elijah Baley rendőrnyomozó próbálja meg kideríteni a gyilkos kilétét. Társa, egy emberszabású robot R. Daneel Oliwaw, aki a meggyilkolt tudós szakasztott mása.

Kezdetben idegenkedik a robottól, de a nyomozás végére egészen megkedveli őt. „Hirtelen fellobbanó reménykedéssel nézett R. Daneel szépen metszett arcába. Akármiféle teremtmény is, hűséges, önzetlen. Mi többet kívánhat valaki egy baráttól? Baleynek barátra volt szüksége, és jelenlegi hangulatában korántsem akadt fenn azon, hogy ennek a barátnak vérerek helyett huzalok vannak a testében.”

Kedvenc szereplő:

R. Daneel Oliwaw

Kedvenc idézet helyett jöjjön a kedvenc jelenetem:

„-Mondd, Elijah – szólalt meg R. Daneel -, nem illetlenség evés közben figyelni valakit?

- Ha kifejezetten bámulnak rád, akkor igen. … A mindennapi beszélgetés persze teljesen helyénvaló, de bámulni valakit, amíg eszik, azt nem illik.

- Értem. De akkor mi lehet a magyarázata annak, hogy nyolc embert számoltam meg, akik figyelnek, erősen figyelnek minket?

Baley letette a villát. Körülnézett, mintha sóadagolót keresne.

- Én nem látok semmi szokatlant. – De hangjából hiányzott a meggyőződés. …

És amikor R. Daneel felé fordította rezzenetlen barna szemét, az a kényelmetlen gyanú ébredt benne, hogy nem is szemet lát, hanem valamilyen letapogató készüléket, amely a másodperc töredéke alatt a fényképezőgép pontosságával képes egész környezetét felmérni.

- Nekem pedig nincs semmi kétségem – válaszolta nyugodtan R. Daneel.

- És ha így volna? Tapintatlan viselkedés ugyan, de mire lehet ebből következtetni?

- Nem tudom, Elijah. Viszont lehet-e merő véletlen, hogy azok közül, akik figyelnek bennünket, hatan ott voltak tegnap este a cipőbolt előtti tömegben?

Baley ujjai görcsösen megfeszültek a villán.

- Biztos vagy benne? – kérdezte automatikusan, de alighogy kimondta, már rájött a kérdés felesleges voltára. Az ember nem kérdez meg egy számítógépet, hogy biztos-e az általa adott válasz helyességében, még akkor se, ha a számítógépnek történetesen keze-lába van.

- Egészen biztos – felelte R. Daneel.”
Hja. Megvannak az előnyei, ha az embernek egy robot a kollégája...

Szerény véleményem szerint ez a könyv egy érdekes kis sci-fi krimi, amit teljes szívvel tudok ajánlani mindenkinek. És naná hogy most sem találtam el, hogy ki volt a gyilkos…

Agatha Christie: Gyilkosság meghirdetve

Amikor Agatha Christie-t olvasok, mindig megpróbálom kitalálni, hogy ki is a gyilkos. Persze általában igencsak melléfogok. Most sem volt ez másképp…

Amennyiben valaki még nem olvasta a könyvet, de tervezi, akkor ne olvassa végig a beszámolómat, mert konkrétan leírom, hogy mi is történt.

 Induljon a nyomozás:

A történet Chipping Cleghorn nevű községben játszódik, ahol is a helyi újságban a következő hirdetés jelenik meg:

„Ezúton tudatjuk, hogy október 29-én, pénteken du. fél hétkor a Little Paddocksban gyilkosság lesz elkövetve. Minden külön értesítés helyett.”

Little Paddocks lakói: Miss Letitia Blacklock a tulaj, Miss Dora Bunner a barátnője, Mrs Haymes aki albérletben lakik itt, Julia és Patrik Simmons a tulaj kuzinjai, és Mitzi a házvezetőnő.

A háziak készülnek süteménnyel meg itallal, mert gondolják, hogy mindenki eljön este, mert kíváncsi, hogy mi is lesz. Persze a megadott időpontra minden szomszéd odacsődül, mert azt hiszik, hogy „Ki a gyilkos” játék lesz.

Itt már elindul a hangya a fejemben, hogy vajon kit fognak megölni. Én a házvezetőnőre tippeltem.

A vendégek a szalonban foglalnak helyet, illetve az abból nyíló virágos szalonban.

Félkor kialszanak a lámpák, és egy férfi jelenik meg zseblámpával a szalon ajtajában, és azt kiáltja „fel a kezekkel!”

Ekkor lövések dördülnek, és a férfi összeesik.

Mitzit a házvezetőnőt valaki bezárta az ebédlőbe és a lövések hallatán visítani kezd. Miss Blacklock (a ház tulaja) megsérül, súrolta egy golyó ezért mindenki úgy gondolja, hogy őt akarták megölni.

Ekkor a férfiak fényt gyújtanak és megnézik a betolakodót, aki halott. Ő Rudi Scherz, aki pár napja pénzt kért a háziaktól, hogy vissza tudjon utazni Svájcba, de nem adtak neki…

Hát nem a házvezetőnő halt meg, viszont gyanús lett számomra. Első gondolat: biztos ő a gyilkos…

A rendőrség nyomozni kezd. Craddock felügyelő vezeti a nyomozást. Természetesen a tanúk beszámolói egymásnak ellentmondanak és zagyvák.

Ekkor lép a színre Miss Marple. Elmondja, szerinte Scherz egy piti kis bűnöző volt. Nem játszott nagyban. Valaki biztos megbízta ezzel. Elolvastatják vele a jelentéseket.

Miss Marple rávilágít, hogy a tanuk helytelenül állították hogy egy álarcos férfi állt az ajtóban, hiszen ha sötét volt és egy zseblámpával világítottak be közéjük, akkor a lámpa fényétől nem láthatták, hogy ki tartja azt…

Szerinte Scherzt csőbe húzták. És nem is nála volt a fegyver, hiszen a zseblámpa fényétől nem láthatták hogy nála volt e vagy esetleg valaki másnál, aki mögötte állt.

Második gondolat: Scherz is benne volt, Mitzi húzta csőbe, ketten tették.

Kikérdezik Rudi Scherz barátnőjét, aki bevallja, hogy Rudi egy jó kis balhé miatt lemondta az esti randijukat. Azt mondta, hogy álgengsztert kell eljátszania. A lány nem tudta, hogy ki a megbízó.

Craddock felügyelő rájön, hogy amit ő vakajtónak gondolt, az valójában a kis virágos szalon külső bejárata az előtérből. Mindenki úgy tudja, hogy le van zárva, de kiderül, hogy még meg is olajozták, hogy ne nyikorogjon. Tehát a szalonnak két bejárata van.  Tehát a megbízó a szalonban lehetett és a másik ajtón kiosont…

Na itt megdőlt a Mitzi elméletem… Még nem sikerült eldöntenem hogy Miss Blacklock (a ház tulaja), vagy az ügyefogyottnak tűnő barátnője Dora Bunner lehet a ludas.

Azután Miss Blacklock elmeséli hogy a volt főnöke (Mr Goedler) vagyonát ő fogja örökölni, ha a felesége meghal. Már pedig Mrs Goedler haldoklik éppen.

Na itt elszállt az agyam. Miss Blacklock kilőve, mert ezek szerint inkább őt akarták meggyilkolni. Julia és Patrick Simmons (akik Miss Blacklock után örökölnek) gyanúsak lehetnének, de minek ölnék meg még mielőtt örökölt volna…

Azonban ha Miss Blacklock hal meg előbb, és a feleség csak utána, Mr Goedler testvérének gyerekei örökölnek. A titokzatos Pip és Emma.

Hah … Mrs Haymes teljes neve Phillipa Haymes. Nyomon vagyok! Biztos ő Pip.

Érdekesség még hogy Miss Blacklock sosem látta még a kuzinjait mielőtt odaköltöztek hozzá. Craddock próbál fényképet találni Mr Goedler tertvéréről, és a gyermekeiről, de az őket ábrázoló képek eltűntek. Megtudhatunk mindenfélét Miss Blacklock életéről és a testvéréről Charlotte-ról.

Aztán meghal Dora Bunner. Megmérgezték.

Miss Hinchliff és Miss Murgatroyd (két szomszéd, akik jelen voltak az eseménynél) megpróbál visszaemlékezni. Miss Murgatroyd az ajtó mögött állt és nem vakította el a zseblámpa fénye. Rájön hogy ki nem volt a szobában, de mielőtt ezt elmondhatná Miss Hinchliffnek megölik őt. Annyit tud közölni vele, hogy valaki, akin szoknya volt, nem volt ott.

Miss Blacklock levelet kap Juliától a kuzinjától, hogy meg akarja látogatni. Akkor vajon az a nő, aki Juliaként velük élt eddig kicsoda? Kiderül hogy ő Emma, de tagadja, hogy ő gyilkolna.

Következtetés: Talán az ál Julia a gyilkos, talán nem. Fogalmam sincs. Lehet, hogy vissza kéne térni a Mitzi elmélethez.

Aztán, mint minden Agatha Christie regényben jön a nagy leleplezés. Mindenkit újra a tetthelyre gyűjtenek.

Mitzi azt állítja, hogy Miss Blacklockot látta a kulcslyukon át akkor este a férfi mellett. Mellékesen kiderül, hogy Mrs Haymes tényleg Pip (Mondtam én…), de állítja hogy nem ő gyilkolt. Craddock felügyelő Mr Edmund Swettenhamt gyanúsítja meg, aki szerelmes Mrs Haymesbe és szerinte ő általa akart pénzhez jutni.

Miközben vitatkoznak, Miss Blacklock kioson a konyhába Mitzi után és az előbbi megjegyzéséért meg akarja fojtani. Ekkor megjelenik Miss Marple és lebuktatja.

Na most megőrülsz…

Kiderül hogy Miss Blacklock nem is Letitia hanem Chalotte, a testvére… Tehát a gyilkos Charlotte Blacklock.

A jó öreg Agatha megint túljárt az eszemen…