„Szeretsz engem. Igaz vagy nem igaz?” (Peeta Mellark)
Íme, Az Éhezők Viadala-trilógia
3. része. Nem tudom eldönteni, hogy tetszett vagy sem. Egyik percben így
gondolom, a másikban úgy. Elolvastam, mert kíváncsi voltam, és mert egész jól
lekötött, de végig vártam azt a pillanatot - ami a 2. részben egyszer csak
eljött – amikor mintha mellbe vágtak volna, azt mondom, hogy „de durva”. Eltelt 100 oldal, majd 200, de csak nem jött
az a pillanat.
Katnisst kimentik az
arénából a 75. Viadalon, és az elpusztultnak hitt Tizenharmadik Körzetbe kerül,
ami a lázadók főhadiszállása lesz. Peeta pedig a Kapitólium fogságába esik.
Katniss lesz a lázadók „példaképe”, a Fecsegőposzáta, aki erőt ad az
embereknek, hogy megpróbálják legyőzni a Kapitóliumot. Azonban míg ő Snow elnök
megölését tűzi ki céljául, a Tizenharmadik Körzet vezetői leginkább tévés
szerepet szánnak neki, melyben fecsegőposzáta öltözékben kell bíztatnia a
lázadókat. Mondanom sem kell, hogy ez nincs ínyére, mint mindig, most is megy a
saját feje után.
És most SPOILER:
Marhára nem tetszett, hogy a
kedvenc szereplőim a történet folyamán szépen sorban elhullottak. Nem ám csak
úgy néhányan. Majdnem mindenki. Aki pedig életben maradt, az egy életre
megnyomorodott testileg és lelkileg. De nagyon durván. Ugyan a jó győzött, de
ennek az ára olyan iszonytató volt, hogy a végén már nem nagyon tudtam örülni.
De legalább megtudtuk, hogy
Katniss melyiket választotta a két csávó közül…
Nagyon kedvelt szereplők: Peeta,
akinek emlékeit átformálta a Kapitólium és „igaz vagy nem igaz” játékkal próbálja
valós emlékeit kiválogatni a hamisak közül. Haymitch, aki még mindig egy furcsa
szerzet. Johanna Mason, a humora miatt. No és persze Katniss és Finnick.
„Lenn a mélyben megpillantom
Finnicket, aki kétségbeesetten kapaszkodik a létrába, miközben három mutáns
próbálja lerángatni. Amikor az egyikük hátrarántja Finnick fejét, hogy
átharapja a torkát, valami bizarr dolog történik. Mintha én lennék Finnick, és
a szemem előtt lepörögnének az életem képei. Egy hajó árbocát látom, egy ezüst
ejtőernyőt, a kacagó Magst, a rózsaszín égboltot, Beetee háromágú szigonyát,
Annie-t menyasszonyi ruhában, a part menti sziklákat nyaldosó hullámokat. Aztán
vége.
Leakasztom a Holót az övemről, és
sírástól elcsukló hangon ismételgetem, hogy éjfürt, éjfürt, éjfürt. Aztán elengedem
a Holót. Ahogy a többiekkel a falhoz lapulok, hatalmas robbanás rázza meg a
párkányt…”
Bár nem volt olyan jó, mint a 2.
kötet, azért egy elolvasást mindenképpen megérdemel.
„Peeta meg én szomszédos cellában raboskodtunk a Kapitóliumban. Jól ismerjük
egymás üvöltését.” ( Johanna Mason)
