Fekete István: Téli berek

„Ilyen hidegben nincsenek boszorkányok,

mert odafagynának a söprűnyélhez…”

(Matula)

Bevallom őszintén, a Tüskevár óta hiányzott nekem az öreg Matula. Így alig vártam, hogy belekezdhessek a Téli berek című könyvbe. Azonban egy nagy probléma állta az utamat: a könyvből, amit kaptam, hiányzott az első 50 oldal. Úgyhogy beszerző hadjáratra indultam a lépcsőházban, ahol lakom és végül sikerült megszerezni a teljes regényt. Amit aztán le sem tudtam tenni. Nagyon imádtam.

Végig olvastam a jegyzeteimet, de mivel soha ilyen sokat még nem jegyzeteltem olvasás közben, mint ennél a könyvnél, nem lesz könnyű megírni az összefoglalót. Miről meséljek és miről ne? Annyi mindent bele kellene írni, de hát nem lőhetek le minden poént. Annyi gyönyörű vagy éppen tanulságos idézetet tudnék írni…

Szóval, ez a könyv a Tüskevár folytatása. Tutajos és Bütyök a téli szünetben visszatérnek a Kis-Balatonhoz az öreg Matula „szárnyai alá”. És a kalandok ott folytatódnak, ahol a nyári szünet végén abbamaradtak. Napjaik horgászattal és vadászattal telnek. Persze Tutajosnak megint időbe telik, hogy ne akarjon folyton okoskodni, hanem inkább Matula bácsira, vagy ahogy ő nevezi Gergő bácsira hallgasson. A végén az öregnek tett ígérete menti meg az életét. Szemtanúja lesz egy fiú balesetének, aki alatt beszakad a Balaton jege és megfullad. Pontosan ott, ahol Tutajos is elgondolkodik, hogy felkösse e a korcsolyát. Amit végül nem tesz meg, mert hát megígérte.

„…a Zala jegére ne menjen… a Balatonra ne menjen.”

A karácsonyt is kint töltik Matulával a kunyhóban, békességben, szeretetben. Egy kis borókabokor a karácsonyfájuk. Persze ajándékosztás is van:

„- Én adogatom a csomagokat, maguk meg mindenkinek az ágyára teszik, ami az üvé. Megnézni nem szabad, de még tapogatni sem…

Ezzel odaállt a sarokba rakott csomagok mellé, és felemelve az első csomagot, silabizálni kezdte.

- Matula – mondta és szinte elpirult…, és megtapogatta a papírt.

- Nem szabad tapogatni! – kiáltott a két gyerek.

- Azért nem kell kiabálni – mosolygott Matula, és Tutajos az öreg ágyára tette a csomagot.”

Fekete Istvánhoz mérten a történet mellé kapunk még egy csomó állat és tájleírást. Neki köszönhetően szinte megelevenedik előttünk a vadászó róka, vagy a menekülő őz képe, s magunk előtt látjuk a szakadó hóesést, vagy az átláthatatlan ködöt. Megtudhatjuk, hogy miért hasznos a szél, melyik időjárásnak mik az előjelei, hogyan fárasszuk a horogra akadt halat, hogy egyes állatok hová bújva töltik el a telet.

„Matula csóválta a fejét, de mosolygott, és arra gondolt, hogy öreg életének milyen kedves is ez az egész kelekótya társaság.”
Hát bizony, nekem is hiányozni fognak mind. Gergő bácsi, Tutajos, Bütyök, Csikasz és Bikfic. Na jó, még Nancsi néni és István bácsi is. Meg persze a többiek.

Nem volna rossz egy ilyen nyaralás, vagy telelés, ahogy tetszik. Vidéken az isten háta mögött. Bár ha azt kellene megennünk, amit én lövök, vagy horgászom ki, akkor lehet, hogy éhen halnánk. Pláne, ha még meg is kellene pucolnom.

***

Kedvenc idézeteim:

„… hajnalra akkora köd ereszkedett a berekre, hogy a lelőtt vadliba talán le sem tudott volna esni.”

„Nagy lett a csend, mintha az öregember megállította volna a pillanatot. Megállította volna a szétvillódzó gondolatokat, s azokat is leültette volna a tűz mellé, hallgatni s azzal foglalkozni, ami van, hogy: milyen szépen is együtt van most e három ember. Mellettük alszik a hűség, a levegőben csend, a s szívükben béke.”

„- Ha nyugdíjba mész, Nancsi, nem lesz olyan száraz szobád.

- Én nem megyek nyugdíjba, itt halok meg a sparhelt előtt…”