Fekete István: Tüskevár

„Megvakarta ősz fejét, mintha gondolatait gereblyézte volna össze…”

Fekete István Tüskevárát 2 okból akartam elolvasni. Az egyik, hogy ez a könyv az egyik mumus a családunkban. Nekem ugyan nem volt kötelező olvasmány, de a Húgomnak évekkel ezelőtt igen. Úgy gondoltam, hogy szolidaritást vállalva, vele együtt elolvasom. Csúfos bukás lett a vége, mert ő kb. a feléig jutott, én pedig mivel a filmváltozatból 15 percet bírtam megnézni, a könyvnek már neki se kezdtem. Nem bírtam elviselni Tutajos bénázásait.

A másik ok, hogy após jelöltem, aki vadász és horgász egyszemélyben, csak úgy emlegeti ezt a könyvet, hogy SZAKIRODALOM. Gondoltam hátha szerzek nála egy jó pontot…

Amit most fogok „mondani”, azért valószínűleg irodalom tanárok hadai lázadnának fel ellenem, (ha olvasnák a bejegyzéseimet…): szerintem ezt a könyvet felnőttként kell elolvasni.

Nem való 4. osztályos gyerekeknek. Biztos sok mindent megértenek belőle, de nem látják meg minden szépségét. Nekem, így a 30-hoz közel, nagyon tetszett. Mit tetszett? Imádtam. Az ilyen és ehhez hasonló mondatokért:

„Besötétedett.

Az ég lassan kivirágzott, a fák feketén nyúltak a levegőbe, a lángok játékosan nyaldosták a bográcsot, és Matula árnyéka sem volt hangosabb, mint az öregember hangtalan mozgása.”

Imádtam azért, ahogy Fekete István az állatokról írt, vagy, ahogy megszólaltatta őket. És imádtam a humoráért.

Főhősünk Ladó Gyula Lajos - azaz Tutajos - a nyári szünetet vidéki rokonainál tölti a Kis-Balaton mellett, az öreg Matula Gergely szárnyai alatt, aki sajátos nevelési módszerrel hagyja, hogy a fiú a saját bőrén tanulja meg berekbeli élet dolgait. Mint például, hogy gumicsizma nélkül nem érdemes nekivágni a nádasnak, csuka szájába nem dugjuk az ujjunkat, eső után vizesek a bokrok, és hogy a tűző napon, ing nélkül állatira le lehet égni. Tutajoshoz később csatlakozik barátja Bütyök is, hogy aztán együtt kalandozzanak a környéken.

Ha lebetegszenek, Nancsi néni ápolja őket, akiről a következő idézet sok mindent elmond:
„… Nancsi néni közelében úgy teremnek a rántott csirkecombok, mint erdőben a gomba.”

A fiúk a nyár végre testileg, lelkileg megerősödve térnek haza.

Azt hiszem, hogy a kedvenc szereplőm a mindig nyugodt Matula lett. Sokat gondolkodtam, hogy én vajon hogy jöttem volna ki vele Tutajos helyében. Valószínűleg először idegbajt kaptam volna a ráérős stílusától. De a nyár végére megszokva azt, csak ültünk volna a parton horgászbottal a kezünkben, s én megkérdeztem volna tőle, hogy „Ma megsütjük a halat, vagy halászlét főzünk belőle Matula bácsi?” Aztán ő 15-20 perc múlva azt mondta volna, hogy: „Megsütjük”. Mint a székely viccekben.

„A puska rövid véleményt mondott az irányításról, és dühében rúgott. Rúgott, mint egy telivér mén, és Tutajos félig süketen tette le a szigorú szerszámot…

Az öreg szó nélkül vette ki a halat a szákból és dobta a tartóhálóba, aztán figyelmesen megnézte Tutajost.

- Megint az orrával célzott? … a jobb arcára valami vizes rongyot teszünk éjszakára, mert úgy megdagad, hogy az a Béla nem ismeri meg. Nem fáj?

- Nem, nem érzem, de hol harangoznak?

- A fejében, Gyula, ippen ott…”