John Scalzi: Az utolsó gyarmat

„A titkoknak az a természetük, hogy előbb-utóbb kitudódnak…”

(Trujillo)

 

Ez a könyv a Vének Háborúja sorozat 3. része. Asszem kicsit Scalzi függő lettem…

A főszereplő - az első könyvből ismert - John Perry, és felesége – a második könyvből ismert – Jane Sagan, akik gondtalanul élik életüket a Huckleberry nevű bolygó vezetőiként és nevelik örökbefogadott lányukat, Zoë-t. Mígnem felkérik őket egy új kolónia létrehozására és vezetésére. 

Úgyhogy Perry és kis családja, tíz külön világból érkezett telepessel elindul a Roanoke nevű bolygóra, hogy aztán egy űrugrás után egy egész más helyen találják magukat, mint amit ígértek nekik. Mindenféle magasabb szintű összeesküvések miatt el kell rejtőzniük az új bolygón, így azért, hogy ne tudják letapogatni semmilyen jelüket, le kell mondaniuk a különböző elektromos kütyükről. Nem csak a telefonokról, hanem a földműveléshez szükséges technikáról, járművekről, stb. Marad a jól bevált spirálfüzet és az állati erővel és kézzel történő mezőgazdászkodás. „Pont olyan szórakoztató, mint amilyennek hangzik.”

Miközben próbálnak túlélni, még meg kell küzdeniük magával a bolygóval és annak őslakosaival. A magasabb szintű összeesküvésekről nem is beszélve. 

Most is olvashatunk érdekes kitalált lényekről. Nagy kedvenceim a kundák, akiket a kolónia gyerekei neveznek el így azért, mert kurva rondák:

-Nézd! Találtam egy kisállatot! 

Ránéztem a kezében lévő izére. Visszanézett rám. Olyan hatást keltett, mint egy sodrófával kinyújtott patkány.”

Aki olvasta a Zoë története című könyről szóló összefoglalómat, annak nem lesz ismeretlen Apacuka és Fundaluka neve sem. Ők Zoë obin testőrei, akik nyilván az új bolygóra is elkísérték őt. Leginkább hátborzongató idegen lények, de amúgy nagyon vicces, amikor öntudat nélküli és érzelmekkel nem rendelkező valamikként megpróbálnak másokkal kommunikálni.

„Legurultam a halott katonáról, és fölnéztem; a konténerről egy árnyék leselkedett rám. Kranjic volt az, Beata meg ő a kamerájukkal vették a csatát. 

-Élsz még? 

-Úgy látszik. 

-Hallod, megcsinálnád még egyszer? A nagyja lemaradt. 

Bemutattam neki…”

A trancsírozós részeket leszámítva nagyon tetszett. Úgy döntöttem újraolvasom a Zoë történetét, ami a kislány szemszögéből írja le ugyanezt a történetet.

Gill Sims: Hát persze hogy iszom!!! Egy elcsigázott anya naplója

„Amúgy meg nagyon szeretem őt. 

Kivéve, amikor arról fantáziálok, hogy sírt ások neki az erdőben.”

 

Már a címe nagyon megfogott ennek a könyvnek. Szerettem volna egy őszinte és humoros művet olvasni a gyermeknevelés buktatóiról. Jó választás volt.

A főszereplő Ellen Russel – 39 éves, totál nem tökéletes anya és nem is akar az lenni, inkább iszik még egyet – férjével, két gyermekével és egy kutyával éli napjait. Mindig eltervezi, hogy mit milyen tökéletesen fog tenni a következő napon, például egészséges ételeket fog adni gyermekeinek, francia fonással fonja be kislánya haját, mesét olvas, és még sminkel is. Aztán jön gonosz élet és eluralkodik a káosz. Ellen chipset tálal fel, végighallgatja a lánya panaszáradatát, amiért nem tud francia fonatot készíteni, birkózva elszedi a kölyköktől a kütyüket, saját haját pedig Hello Kitty-s hajgumival fogja össze. Az iskolában és a játszótéren próbál elbújni a Bitangul Tökéletes Anyukák Gyülekezete elől. Részmunkaidőben dolgozik, és hordja a gyerekeket különórákra. Legfőbb életcélja, hogy túl élje a mai napot. Kedvence a Teszek a világra péntek.

Na anyukák, ki ismer magára egy hangyányit? Azt hiszem, sokan írhatnánk hasonló könyvet a gyermeknevelés kalandos napjairól. Nekünk is van Teszek a világra péntekünk, csak máshogy hívjuk. Kiakadok a játszótéri zabáltató anyukáktól. Futás közben is tudok hajat fésülni és copfot készíteni. Sőt szemtapaszt is tudok ragasztani futás közben. Fekete öves gyógyszerbeadó vagyok, és már simán lebonyolítok home office-ban fontos telefonhívásokat úgy, hogy közben a gyerek a konyhai eszközökön dobol mellettem. És vérprofin bontom ki a dugi csokimat a konyha eldugott sarkában állva, nehogy bárki is meghallja és kérjen belőle.

Én ilyen vagyok és vállalom. Vállalom, hogy kb 1 hónapos volt a kislányom mikor rájöttem, hogy még sosem mostam meg a hónalját. Hogy mikor építőkockával játszunk, rendszeresen odacsípem a kezét figyelmetlenségből. Hogy van olyan reggel, hogy ha nem szól, akkor cipő nélkül vinném el az oviba.

Ahogy a végére Ellen megvilágosodott, úgy én is rájöttem, hogy nincsenek tökéletes anyukák. Mindenki szorong valamitől. Néha mindenkinek jól jön egy együtt érző ölelés, mikor a gyereke épp az utcán fetrengve hisztizik, vagy a bolt közepén mondja el minden hülyének a saját anyját. Segítsük egymást!

Kedvenc idézetek:

„… végre hazajött Simon! … kijelentette, hogy ő csak valami egyszerű vacsorát szeretne, például lasagnét.”

„Peter arról faggatott, mi történik, ha az ember örökre benntartja a fingot. Felrobban, Anyu? Tényleg felrobban? Mi történne, ha tényleg örökre benntartanád? Szétrobbannál, és mindent beborítana a vér meg a belek?”

„Simon a szememre vetette, hogy igazán nem kell leordítanom a fejét, miközben fenyegetően ütögetem a pultot a konyhakéssel,”

„Gyerünk, gyerünk, igyon mindenki! Semmi szükség, hogy józanul viseljék el a családunk hülyeségeit.”

 

A sok piálást leszámítva teljes mértékben tudtam azonosulni Ellennel. Sok vidám percet okozott nekem ez a könyv is. Meg is vettem a következő részt és már alig várom, hogy olvashassam.

John Scalzi: Szellemhadtest

„A medvecukor volt az oka az egésznek.”

  

Íme a Vének háborúja folytatása. Scalzi féle sci-fi. Azt vártam, hogy olyan lesz, mint az előző, de ennél azért néha éreztem, hogy elborult az író. Volt, hogy egy durva horrorszerű résznél megkérdeztem magamtól, hogy mi a jó fenének olvasom, de aztán vitt előre a kíváncsiság. Kerestem a 18-as karikát a könyvön, de nem találtam, pedig szerintem, elkelne rá. Horror, szex, kínzás, minden van benne. No meg persze rengeteg káromkodás. Mocskos egy világ ez. Úgyhogy ehhez mérten tessék olvasni.

 Az előző részben halvány infokat kapunk a Különleges Erőkről, avagy a Szellemhadtestről. Nos, ez a rész róluk szól. Főszereplőnk Jared Dirac, aki a Különlegesek között is különleges. Míg a Vének háborújában azokat „fiatalítják meg”, akik betöltik a 75. életévüket, a Szellemhadtestben azoknak a génjeit használják fel, akik ugyan jelentkeztek a Gyarmati Szövetséghez, de nem érik meg a 75. életévüket, hogy besorozzák őket. Azért, hogy a DNS-ük ne vesszen kárba, készítenek belőlük hiper-szuper klón katonákat. Jared Dirac-ot azért hozták létre, hogy egy áruló tudatát beleültetve segítsen megakadályozni az emberiség pusztulását, ami három idegen faj szövetsége miatt fenyegeti azt.

„Minden rendben lesz, vagy meghalok. Akár így, akár úgy, de remekül fogok szórakozni.”

Jared bekerül az előző részben már megismert Jane Sagan szakaszába. A tagoknak újszülött klónként mindent meg kell tanulniuk és tapasztalniuk. Persze köszönhetően a sok mindennel felturbózott, öregedésnek ellenálló szolgálati testnek, ez elég gyorsan megy. Így rövidke kiképzésük végén mehetnek is a harctérre, hogy megvédjék az emberiség űrbéli gyarmatait a három faj szövetségétől.

„Nincs is ahhoz fogható, mint hullával a hátamon fára mászni!”

Aki ismer, az tudhatja, hogy nem vagyok egy Poirot, vagy ha úgy tetszik Leroy Jethro Gibbs, szóval a nyomozás nem az erősségem. Így hát nem is mindig tudtam követni, hogy ki mit titkol ki elől és mi minek a következménye. Hogy az áruló miért árulta el, akit elárult. Így hát egyszerűen hagytam magam sodródni az árral.

„-Vajon gyúlékony ez a szar?

Az volt.”

Végülis jó kis könyv kerekedett a végére. Több szereplőt is megszerettem, főként Jared-et és Jane-t. Bár a végkifejletet kicsit sajnáltam. Nem volt olyan humoros, mint az első rész, de ez nem rettentett el attól, hogy megvegyem a következőt. 😃

Rachel Wells: Mindenki macskája, Alfie

 „Sokat elárul egy emberről, hogyan vesz a kezébe.”

(Alfie)

 

Ismét egy macskás könyv, tele humorral és megható történetekkel. Mert megérdemlem.

A főszereplő – Alfie – egy macska, aki idős gazdája halála után elindul, hogy új otthont keressen magának. Kóborlásai során nem egyszer kutya kergeti meg, vagy más macskákkal bunyózik, éhezik és fázik. Mígnem egy sokkal keményebb kötésű jószágként elér az Edgar- Road-ra, ahol utcamacskává válik. Ami azt jelenti, hogy több otthona lesz, melyeket igen szoros napirenddel tud csak macsgondozni.
Ez az Alfie nem a vérmacska. Ez az Alfie kedves és törődő, egy igazi macska-pszichológus, aki akár a testi épségét veszélyeztetve próbál segíteni másokon.

„Arra tettem föl az életem, hogy gondoskodni fogok az összes családomról”

Konkrétan négy „család” között ingázik.:

• Első gazdája Claire, aki egy nehéz válás után egy újabb idiótát talál maga mellé, kinek szótárából hiányzik a kérem és a köszönöm.
• Aztán Jonathan, aki eleinte nem szereti Alfiet, végül őt választja egy nő helyett.
• Matt, aki Pollyval – a feleségével – és kis fiúkkal Henryvel él, és még a tóba is Alfie után ugrik, hogy kimentse.
• Végül pedig egy lengyel család: Franceska, Thomasz és a két kis fiúk.

„Hiszen egy döglött madár teteménél semmi nem segítheti jobban alakuló barátságunk szárba szökkenését.”

Két részt tudnék kiemelni, ami mellbevágó élmény volt számomra. Az egyik, amikor Polly elmeséli, hogy a szülés utáni depressziója során úgy érezte, hogy a gyermeke „jobban járna egy olyan anyával, aki méltó rá.” Ezt csak az érzi át, aki átélt hasonlót.
A másik pedig, amikor Alfie legjobb barátja, Agnes haláláról mesél. Pontosan úgy gyászolta őt, mint ahogy Buksi gyászolta Prutyeszt. Csak míg Alfie ki tudott lábalni a betegségéből, Buksi nem…

„Annyira elhagyatottnak éreztem magam, amikor Agnes meghalt, hogy végül beteg lettem. Rettenetesen hiányzott.”

Mielőtt azt gondolnátok, hogy végre találtam egy könyvet, aminek nincs több része, ki kell ábrándítsak mindenkit, mert DE. Van. Az írónő honlapjából kiderült számomra, hogy készült még néhány folytatás. Rachel Wells gyermekkora óta nagy macskarajongó és -tartó, így nem csoda, hogy már 5 könyvnyi Alfie történetet hozott össze.
Most jön az, hogy kinek ajánlanám. Hát ezt aztán mindenkinek. Macskásoknak és nem macskásoknak egyaránt. Aki itthon dogozik, vagy aki egy távoli országban, messze a családjától. Akinek volt, vagy van gyermekágyi depressziója, hogy tudjátok, nem vagytok egyedül.

 Az írónő honlapját itt találjátok:

http://rachelwells.co/

John Scalzi: Vének háborúja

„Gyűlöltem, hogy én is olyan öregember lettem,

aki temetőbe jár a halott feleségét látogatni.”

(John Perry)

FIGYELMEZTETÉS: Trágár szavakat tartalmaz.

Totál más jellegű könyvet akartam elolvasni és már magamhoz is vettem a boltban, de úgy gondoltam, hogy megyek még egy kört. Aztán, ahogy a Vének háborúja belesimult a kezembe, már tettem is vissza az elsőt a helyére…

Nem bántam meg a választást. Olvastam már Scalzitól a Zoë történetét - ami a Vének Háborúja sorozat negyedik része - és úgy gondoltam, hogy az a világ és az a humor jól fog esni most is. Így hát következzék az első része a Sci-fi-nek.

Főszereplőnk John Perry – mint a legtöbb nyugdíjas – hetvenötödik születésnapján beáll a hadseregbe. Jelentkezik a Gyarmati Véderőhöz.

A pletykák szerint a Gyarmati Véderő valamilyen módon megfiatalítja az öregeket, és ezekkel a friss-ropogós katonákkal folytatja a gyarmatosítást, amire azért van szükség, mert a Föld erőforrásai szűkösek. Így más lakható bolygókat keresnek, hogy kolóniákat hozzanak létre rajtuk. Csakhogy az idegen bolygók sokszor már foglaltak és meg kell küzdeni értük.

John barátságot köt néhány hozzá hasonló alannyal, akik el is nevezik magukat „Vén Trottyok”-nak. Mindenféle orvosi vizsgálaton kell átesniük, teszteket csinálnak velük, aztán jöhet a „fiatalítás”.

„Olyan jóképűek vagyunk, hogy azt szavakkal ki se lehet fejezni”

Mindezek után a Vén Torttyokat szétszórják különböző kiképzőtáborokba, de ők megfogadják, hogy tartják a kapcsolatot.

Gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha leírom, hogy a kiképzés után sok harc jön, csata jelenet és a baráti társaság igencsak megcsappan.

„Aha, de nem öregen fogok meghalni. Kapok még egy esélyt, hogy fiatalon haljak meg, és gyönyörű holttest legyek.”

A harc része nyilván nem volt vicces, inkább érdekes a különféle kitalált fajú ellenség miatt. De előtte a kiképzés. Az nagyon szuper volt. Itt szerettem meg a kedvenc szereplőmet, Antonio Ruiz főtörzsőrmestert, aki „nagydarab, dühös, és az első pillanattól igencsak színesen káromkodott”. Nem tehetek róla, de imádtam a stílusát. (Nyilván, mert nem kellett szemtől szemben állnom vele)

„Még mindig vannak, akik biztosak benne, hogy csak a másikat fogom utálni… Mindegyikükben tálálok valamit, ami felbassza az agyamat, és akkor az illető odafut ahhoz a kibaszott toronyhoz. Ha egy órán belül nem ér vissza, holnap reggel az egész szakasz újra fut.”

És tényleg mindenkiben talált valamit. Vallása, nemi hovatartozása, régi foglalkozása vagy akár a hobbija miatt. Mindenki futott. Hajnalban. Alsóneműben.

Azonban a főtörzs nem véletlenül kemény a bandával. A kiképzett katonák nagy része nem éri meg, hogy leszerelhessen. Kemény harcokban vesznek részt, kegyetlen és kevésbé kegyetlen fajok ellen. Látják elesni társaikat. Mindezek ellenére fel kell állni és menni tovább. Hogy mi segíthet embernek maradni és közben túlélni? Például a listaírás, hogy mi hiányzik a Földről legjobban. A család? Süti? Zene? Könyvek? Nutella? „Ha még hiányoznak dolgok, akkor még ember vagyok.”

Olvastam pár összefoglalót a könyvről, melyek szerint túl sok és felesleges káromkodás szerepel benne. És tényleg. Mondhatni kötőszóként használja az író őket. Aki nem bírja az ilyet, az nehogy a kezébe vegye. Bennem mondhatni vérmérsékletemnek köszönhetően ez nem okozott lelki törést. Nagyon jól szórakoztam rajta.

Szóval, ha bárki kedvet kapott a könyvhöz, a főtörzs után szabadon: Légy üdvözölve a kibaszott univerzumban!

Családon belül Zsoltinak ajánlanám. Talán ő értékelné a főtörzsőrmester humorát. J