„Gyűlöltem, hogy én is olyan öregember lettem,
aki temetőbe jár a halott feleségét látogatni.”
(John Perry)
FIGYELMEZTETÉS:
Trágár szavakat tartalmaz.
Totál más jellegű könyvet akartam
elolvasni és már magamhoz is vettem a boltban, de úgy gondoltam, hogy megyek
még egy kört. Aztán, ahogy a Vének háborúja belesimult a kezembe, már tettem is
vissza az elsőt a helyére…
Nem bántam meg a választást.
Olvastam már Scalzitól a Zoë történetét - ami a Vének Háborúja sorozat negyedik része - és úgy gondoltam, hogy az a világ és az a
humor jól fog esni most is. Így hát következzék az első része a Sci-fi-nek.
Főszereplőnk John Perry – mint a
legtöbb nyugdíjas – hetvenötödik születésnapján beáll a hadseregbe. Jelentkezik
a Gyarmati Véderőhöz.
A pletykák szerint a Gyarmati
Véderő valamilyen módon megfiatalítja az öregeket, és ezekkel a friss-ropogós
katonákkal folytatja a gyarmatosítást, amire azért van szükség, mert a Föld
erőforrásai szűkösek. Így más lakható bolygókat keresnek, hogy kolóniákat
hozzanak létre rajtuk. Csakhogy az idegen bolygók sokszor már foglaltak és
meg kell küzdeni értük.
John barátságot köt néhány hozzá
hasonló alannyal, akik el is nevezik magukat „Vén Trottyok”-nak. Mindenféle
orvosi vizsgálaton kell átesniük, teszteket csinálnak velük, aztán jöhet a
„fiatalítás”.
„Olyan jóképűek vagyunk, hogy azt szavakkal ki se lehet fejezni”
Mindezek után a Vén Torttyokat
szétszórják különböző kiképzőtáborokba, de ők megfogadják, hogy tartják a
kapcsolatot.
Gondolom, nem árulok el nagy
titkot, ha leírom, hogy a kiképzés után sok harc jön, csata jelenet és a baráti
társaság igencsak megcsappan.
„Aha, de nem öregen fogok meghalni. Kapok még egy esélyt, hogy fiatalon
haljak meg, és gyönyörű holttest legyek.”
A harc része nyilván nem volt
vicces, inkább érdekes a különféle kitalált fajú ellenség miatt. De előtte a
kiképzés. Az nagyon szuper volt. Itt szerettem meg a kedvenc szereplőmet,
Antonio Ruiz főtörzsőrmestert, aki „nagydarab, dühös, és az első pillanattól
igencsak színesen káromkodott”. Nem tehetek róla, de imádtam a stílusát.
(Nyilván, mert nem kellett szemtől szemben állnom vele)
„Még mindig vannak, akik biztosak benne, hogy csak a másikat fogom
utálni… Mindegyikükben tálálok valamit, ami felbassza az agyamat, és akkor az
illető odafut ahhoz a kibaszott toronyhoz. Ha egy órán belül nem ér vissza,
holnap reggel az egész szakasz újra fut.”
És tényleg mindenkiben talált
valamit. Vallása, nemi hovatartozása, régi foglalkozása vagy akár a hobbija
miatt. Mindenki futott. Hajnalban. Alsóneműben.
Azonban a főtörzs nem véletlenül
kemény a bandával. A kiképzett katonák nagy része nem éri meg, hogy
leszerelhessen. Kemény harcokban vesznek részt, kegyetlen és kevésbé kegyetlen
fajok ellen. Látják elesni társaikat. Mindezek ellenére fel kell állni és menni
tovább. Hogy mi segíthet embernek maradni és közben túlélni? Például a listaírás,
hogy mi hiányzik a Földről legjobban. A család? Süti? Zene? Könyvek? Nutella? „Ha még hiányoznak dolgok, akkor még ember
vagyok.”
Olvastam pár összefoglalót a
könyvről, melyek szerint túl sok és felesleges káromkodás szerepel benne. És
tényleg. Mondhatni kötőszóként használja az író őket. Aki nem bírja az ilyet,
az nehogy a kezébe vegye. Bennem mondhatni vérmérsékletemnek köszönhetően ez
nem okozott lelki törést. Nagyon jól szórakoztam rajta.
Szóval, ha bárki kedvet kapott a
könyvhöz, a főtörzs után szabadon: Légy üdvözölve a kibaszott univerzumban!
Családon belül Zsoltinak
ajánlanám. Talán ő értékelné a főtörzsőrmester humorát. J