John Scalzi: Vének háborúja

„Gyűlöltem, hogy én is olyan öregember lettem,

aki temetőbe jár a halott feleségét látogatni.”

(John Perry)

FIGYELMEZTETÉS: Trágár szavakat tartalmaz.

Totál más jellegű könyvet akartam elolvasni és már magamhoz is vettem a boltban, de úgy gondoltam, hogy megyek még egy kört. Aztán, ahogy a Vének háborúja belesimult a kezembe, már tettem is vissza az elsőt a helyére…

Nem bántam meg a választást. Olvastam már Scalzitól a Zoë történetét - ami a Vének Háborúja sorozat negyedik része - és úgy gondoltam, hogy az a világ és az a humor jól fog esni most is. Így hát következzék az első része a Sci-fi-nek.

Főszereplőnk John Perry – mint a legtöbb nyugdíjas – hetvenötödik születésnapján beáll a hadseregbe. Jelentkezik a Gyarmati Véderőhöz.

A pletykák szerint a Gyarmati Véderő valamilyen módon megfiatalítja az öregeket, és ezekkel a friss-ropogós katonákkal folytatja a gyarmatosítást, amire azért van szükség, mert a Föld erőforrásai szűkösek. Így más lakható bolygókat keresnek, hogy kolóniákat hozzanak létre rajtuk. Csakhogy az idegen bolygók sokszor már foglaltak és meg kell küzdeni értük.

John barátságot köt néhány hozzá hasonló alannyal, akik el is nevezik magukat „Vén Trottyok”-nak. Mindenféle orvosi vizsgálaton kell átesniük, teszteket csinálnak velük, aztán jöhet a „fiatalítás”.

„Olyan jóképűek vagyunk, hogy azt szavakkal ki se lehet fejezni”

Mindezek után a Vén Torttyokat szétszórják különböző kiképzőtáborokba, de ők megfogadják, hogy tartják a kapcsolatot.

Gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha leírom, hogy a kiképzés után sok harc jön, csata jelenet és a baráti társaság igencsak megcsappan.

„Aha, de nem öregen fogok meghalni. Kapok még egy esélyt, hogy fiatalon haljak meg, és gyönyörű holttest legyek.”

A harc része nyilván nem volt vicces, inkább érdekes a különféle kitalált fajú ellenség miatt. De előtte a kiképzés. Az nagyon szuper volt. Itt szerettem meg a kedvenc szereplőmet, Antonio Ruiz főtörzsőrmestert, aki „nagydarab, dühös, és az első pillanattól igencsak színesen káromkodott”. Nem tehetek róla, de imádtam a stílusát. (Nyilván, mert nem kellett szemtől szemben állnom vele)

„Még mindig vannak, akik biztosak benne, hogy csak a másikat fogom utálni… Mindegyikükben tálálok valamit, ami felbassza az agyamat, és akkor az illető odafut ahhoz a kibaszott toronyhoz. Ha egy órán belül nem ér vissza, holnap reggel az egész szakasz újra fut.”

És tényleg mindenkiben talált valamit. Vallása, nemi hovatartozása, régi foglalkozása vagy akár a hobbija miatt. Mindenki futott. Hajnalban. Alsóneműben.

Azonban a főtörzs nem véletlenül kemény a bandával. A kiképzett katonák nagy része nem éri meg, hogy leszerelhessen. Kemény harcokban vesznek részt, kegyetlen és kevésbé kegyetlen fajok ellen. Látják elesni társaikat. Mindezek ellenére fel kell állni és menni tovább. Hogy mi segíthet embernek maradni és közben túlélni? Például a listaírás, hogy mi hiányzik a Földről legjobban. A család? Süti? Zene? Könyvek? Nutella? „Ha még hiányoznak dolgok, akkor még ember vagyok.”

Olvastam pár összefoglalót a könyvről, melyek szerint túl sok és felesleges káromkodás szerepel benne. És tényleg. Mondhatni kötőszóként használja az író őket. Aki nem bírja az ilyet, az nehogy a kezébe vegye. Bennem mondhatni vérmérsékletemnek köszönhetően ez nem okozott lelki törést. Nagyon jól szórakoztam rajta.

Szóval, ha bárki kedvet kapott a könyvhöz, a főtörzs után szabadon: Légy üdvözölve a kibaszott univerzumban!

Családon belül Zsoltinak ajánlanám. Talán ő értékelné a főtörzsőrmester humorát. J