Kami Garcia – Margaret Stohl: Lenyűgöző teremtmények

"Úgy ült ott, mintha buszra várna, 

nem pedig egy sírkövön ücsörögve kísértene."

Már nagyon vártam, hogy a könyvtárban hozzájuthassak a Lenyűgöző teremtményekhez. Kíváncsi voltam rá, mert szeretem a fantasy-t. Elég megosztó könyv. Kapott pozitív és negatív kritikát bőven, de ez engem nem rettentett el, izgatottan kezdtem bele. Olvastam ágyban, asztalnál, fürdőkádban. :-) És még buszon is. Biztos viccesen festettem, ahogy felváltva nevetgéltem és jegyzeteltem olvasás közben. Mert ugyebár jegyzeteltem az összefoglaló miatt. Legszívesebben mindent kiemeltem volna annyira tetszett. Mert nagggyon JÓ.

Ethan Lawson Wate egy átlagos, kisvárosi (Gatlin) fiú, aki éjszakánként egy ismeretlen lánnyal álmodik. Aki egy szép napon betoppan az életébe és a gondolataiba. Ő Lena Duchannes, a lány, aki körül folyton furcsa dolgok történnek, ami megrémíti a városka lakóit. Ethan mindent megtesz, hogy a közelébe férkőzhessen dacára annak, hogy így a városlakók őt is ellenségként kezelik, ahogy Lena-t és a családját, ami nem mondható átlagosnak a maga Sötét és Fényhozó tagjaival. Egy család, ahol még a kutya sem normális.

Nagyon tetszettek a szereplők akár gonoszak voltak, akár a jó oldalon álltak. Ethan és Lena, akik együtt próbálnak megoldást találni a lány közelgő születésnapjának titokzatos problémájára. Felfedve néhány családi és városi titkot. És szép lassan egymásba szeretnek.

Link, aki Ethan legjobb haverja. „Akkor lettünk barátok, amikor nekem adta a fél Bombi szeletét, bár csak később tudtam meg, hogy azt a felét előtte leejtette.”

Amma a házvezetőnő, aki „nem volt az a tipikus, kedves öreg néni. Ő birtokolta a tejhatalmat a házunkban.” És néha átállt a Sötét oldalra.

Vannak itt még lökött nagynénik. „Csak egy szóval lehetett jellemezni a Nővérek házában uralkodó állapotokat. Káosz. Mercy néni nyitott ajtót, a hajában még ott voltak a csavarók…

- Harlon James megsérült, szerintem bele fog halni. – Az utolsó három szót csak suttogta, nehogy az Úr maghallja, és ihletet kapjon. Harlon James Prudence néni yorkshire terrierje volt, akit az utolsó férjéről nevezett el.”

És akadnak még szemétkedő iskolatársak, hajrálányok, háborgó szülők. No és a kedvenc szereplőm Macon Ravenwood. Lena rejtélyes nagybátyja, kinek öltözéke kifogástalan, „hófehér, ropogós ingén közönséges gombok helyett ezüst díszgombok voltak. Fekete zakóján se folt, se ránc. A szeme sötéten csillogott, majdnem koromfekete volt.” És nem vámpír az öreg. Na jó… Démon. :-)

A könyv tanulsága számomra:

A mai hangvételű, pörgősebb könyvek passzolnak nekem. Akármennyire is vannak klasszikusok, amiket el kell olvasni (pl. mint Üvöltő szelek vagy a Dorian Gray arcképe), azokkal én nagyon sokat tudok szenvedni. Ellenben a mai nyelvezetet használó, eseménydús könyvek igencsak szórakoztatnak. Főleg ha van benne egy-két varázshasználó…

Úgyhogy ezt most bátran ajánlom mindenkinek, aki kedveli a fantasy regényeket.

„A nagy Ravenwood-ház és az egész birtok pontosan úgy nézett ki, ahogyan a déli ültetvények éltek az északiak képzeletében, miután hosszú éveken át nézték az Elfújta a szélhez hasonló mozifilmeket… Megragadtam a kopogtató, amely egy oroszlán szájába feszített gyűrű volt, és bekopogtattam.” A poén az, hogy a minap észrevettem, hogy az egyik szomszédunknak pontosan ilyen kopogtatója van. Oroszlán szájában egy gyűrű. Lehet, hogy ha bekopognék, és az ajtó kinyílna, Macon Ravenwood állna előttem…

Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

„Beszélni ővele olyan volt, mint pompás hegedűn játszani.”

A könyvtárban elég sok példány volt ebből a könyvből, én végül Kosztolányi Dezső fordítását választottam. Valószínűleg nem Kosztolányi tehet arról, hogy elég sokat elkalandozott a figyelmem olvasás közben. Bizony többször észrevettem, hogy csak követem a sorokat a szememmel, de fogalmam sincs, hogy mit olvasok. Csak azt tudtam, hogy valami irtó hosszú leíró részt.

Pedig a története érdekes. A főszereplő fiatal férfiról (Dorian Gray) készül egy festmény, amit meglátva rájön, hogy milyen mulandó is a szépség és azt kívánja, bárcsak a kép öregedne helyette. Ami aztán be is következik.

Igazából az elején nem szólt semmiről. Számomra legalábbis. A könyv 259 oldalas, de nekem a 107. oldalig kellett várnom, hogy történjen valami a képpel! Ahol is Dorian rájön, hogy a kép változik. Addig eléggé szenvedősen olvastam. Onnan kezdett érdekessé válni. Dorian a társaság középpontja lesz, színházba és vacsorákra, estekre jár. Mindenki csodálja és imádja őt. Először örül, hogy arcát nem szelik át ráncok, haja nem őszül, s évek múltán is olyan szép, mint 20 évesen. Ám idővel ez ismerőseiben kérdéseket vet fel és az emberek elkezdenek pletykálni róla. Dorian szépen lassan megutálja a festményt, annak festőjét, még a saját életét is. A képet bezárja egy szobába, hogy senki se láthassa meg. Titka azonban egyre jobban nyomja a lelkét, kifordul önmagából. Szörnyű tettekre vetemedik. Végül a lelkiismeret furdalása maga alá gyűri, s végső elkeseredésében megpróbál megszabadulni a festménytől, ami szerinte tönkre tette az életét.

Nem szerettem egyik szereplőt sem. Dorian eleinte egy aranyos, naiv, jóképű fiatal férfi volt, ám idővel egy beképzelt, elkényeztetett ficsúr lett. A barátja Henry pedig olyan lekezelően beszélt folyton a nőkről (meg igazából mindenkiről), hogy legszívesebben fejbe csapkodtam volna egy vastag könyvvel.

Néha szoktam mondani, hogy próbáljuk meg beleképzelni magunkat a főhős bőrébe. Az ember szépen kiválasztja egy jól sikerült képét, hogy az öregedjen, változzon helyette. Hm? Nem volna rossz, igaz? Vagy mégis? Nos, a Dorian Gray arcképe után inkább nem vágynék ilyesmire. A sok titkolózás nem véletlenül tette őt tönkre. Ismerősei elfordultak tőle. Senkivel sem tudott őszintén egy jót beszélgetni. Fanatikusan csak a képre tudott gondolni, és hogy senki meg ne lássa.

Összességében semleges vagyok ezzel a könyvvel kapcsolatban. Nem utáltam, de nem is szerettem. Lehet, hogy még nem értem meg hozzá, vagy egyszerűen csak rossz időszakban olvastam. 

*

„Mikor beléptek, meglátták Dorian Grayt. Háttal ült feléjük, a zongoránál és Schumann Erdei jelenetek című kottáját lapozgatta.”

*

„Az élet mindig meghozza a feledést. Természetesen néha-néha tovább tart egy-egy dolog.”