„A
felhők mögött mindig világít a fény!”
Azt
hiszem ez az „újraolvasás” méltó befejezése volt az idei
Könyvmoly Párbajomnak. Nagyon szeretem ezt a könyvet. Romantikus
családregény, ami hol megmosolyogtat, hol megríkat. És ez így
van jól.
A
March család életének egy szeletkéjét ismerhetjük meg a
könyvből. Egy olyan szeletkét, amely kemény próbák elé állítja
mind a négy March lányt és édesanyjukat, akik a háború miatt
kénytelenek a családfőt nélkülözni több, mint egy évig. A
legidősebb Margaret (Meg) 16 éves, nevelőnőként dolgozva próbál
segíteni a családnak. Josephine ( Jo) a 15 éves író palánta,
aki a padláson írja élete művét kedvenc patkánya, Firka
társaságában és nem mellesleg a házsártos March néni
társalkodónője. Elizabeth (Beth) a 13 éves „Kicsi Harmónia”,
aki még a morcos szomszéd vénember szívét is meg tudja lágyítani
a zongorajátékával. Amy a 12 éves kis Raffaello, aki gyönyörűen
rajzol.
Jo
közbenjárására összeismerkednek a szomszédban lakó Mr
Laurence-szel és annak unokájával Laurie-val, aki aztán a lány
legjobb barátja lesz. És a négy March lány beveszi a fiút a
„Szorgos Méhecske Társaság”-ba sok vidámságba bevonva őt
ezáltal.
Laurie
és a nagyapja lesznek azok, akik anyjuk távollétében vigyáznak a
lányokra, míg Mrs March beteg férjéhez utazik. „Bizakodni és
dolgozni”, ez lesz a jelszavuk ezekben a nehéz időkben, amit még
nehezít Beth hirtelen betegsége, aki elkapja a skarlátot és
nagyon súlyos állapotba kerül.
„Ezután szinte mindennap
átsurrant a sövényen a csuklyás kis barna köpeny, és a fényűző
szalonban egy láthatatlanul jövő-menő szellem zengett édes
dallamokat. Sose tudta meg Beth, hogy Mr Laurence gyakorta kinyitja
dolgozószobája ajtaját, és hallgatja a régimódi melódiákat,
amelyeket szeret; sose látta Laurie-t, hogyan őrködik a folyosón,
távol tartva a személyzetet; sose gyanította, hogy szándékosan
készíttetik oda neki a kottatartóra az ujjgyakorlatokat és az új
dalokat.”
Bátran
ajánlom mindenkinek, aki szereti a családregényeket. Kellemes
stílusban íródott kis könyvecske ez, ami abszolút olvastatja
magát és megtanítja az embert arra, hogy a boldogsághoz nem kell
gazdagnak lenni. Egyébként pedig minden szereplője aranyos. :-)
És
hála az égnek, vagy inkább Louisa May Alcott-nak, van folytatása.
„Elég
nékem az, amim van,
Legyen
bár sok, avagy kevés.
Célhoz
jutok, mert legfőbb jó
Mindig
a megelégedés.”
