Szabó Magda: Abigél

„Milyen hosszú pillái vannak,

 nem is való, hogy egy férfinak ilyen szép legyen a szeme.”

Amikor kinyitottam Abigél könyvtári példányát – ami egyébként 1982-es kiadás és volt vagy 35 Ft anno – először a könyv illata fogott meg. Furcsa illat volt ez. Kicsit poros, „régi papíros” meghatározhatatlan valami, amiről eszembe jutott a gyerekkorom. Azt hiszem valamelyik játékomnak lehetett ilyen illata, de felidézni nem tudtam, hogy melyiknek.

Ezt a könyvet a B listámról cseréltem újraolvasás céljából. Elég nehezen tudtam ráhangolódni az elején, de aztán ahogy egyre több szereplő kapcsolódott be az eseményekbe, már nem nagyon tudtam letenni.

A második világháború idején Vitay Georgina boldogan éli mozgalmas kis életét Pesten, táncos teadélutánok, csinos ruhák, frizurák között, mígnem egy nap szeretett apja autóba ülteti és minden magyarázat nélkül egy isten háta mögötti városka – Árkod – leánynevelő intézetébe viszi. Egy helyre, ahol a diáklányok egyforma egyenruhában, egyenhajjal szigorú szabályok közt töltik napjaikat, akkor ülnek le, vagy esznek, amikor engedélyt kapnak rá, istennek tetsző munkákat végeznek és szorgalmasan tanulmányozzák a Bibliát. Ginának nem sikerül elsőre a beilleszkedés, így még a szökéssel is megpróbálkozik, ám elkapják és visszaviszik az intézetbe. Mikor ezt elmeséli apjának, ő nem látva más esélyt, beavatja Ginát ittlétének titkába, hogy megelőzze lánya újabb szökési próbálkozását. Gina belátja, hogy maradnia kell. Ettől kezdve mindent elkövet, hogy diáktársai befogadják őt.

Persze a történet nem csak ennyiből áll. Színesítik még tanárok, ellenállók és Abigél.

Csodatevő Abigél, kinek szobra az iskola kertjében áll. Valódi kilétét homály fedi, csak annyit tudni róla, hogy mindig segít a bajbajutottakon. Többek között Ginán is, mikor menekülnie kell.

Nehéz kedvenc szereplőket megnevezni, mert nem volt olyan, akit ne szerettem volna meg a végére. Na jó, Ferit érthető okokból nem kedvelem. Azért akadt néhány kiemelkedő figura:

Kalmár Péter, a jóképű osztályfőnök, „aki úgy tanította a történelmet, hogy belefényesedett az ember szeme, míg hallgatta…”

Zsuzsanna testvér, akinek irigylem azt a képességét, hogy minden körülmények között hűvösen nyugodt tud maradni.

Kőnig, az esetlen latin tanár, aki „nyilván nem azért maradt agglegény ötvenkét éves koráig, mert vad indulatokat tudna ébreszteni a női szívekben.”

A legnagyobb kedvencem viszont – kövezzetek meg érte, nem bánom – Torma Gedeon, az igazgató, a Matula rendjének őre. „Vitay Georgina elköszön apjától, elköszön igazgatójától, és elmegy.”

Most következzék két kedvenc idézetem, ami akár rejtvény is lehet azoknak, akik többször is olvasták és betéve tudják a könyvet. Na, ki mondta őket?

„Menjen szépen haza, nem való szent lányoknak éjszaka csavarogni az utcán.”

„Nekem a föld hátán semmi közöm sincs valakihez, akiről maga azt képzeli, hogy van.”

Nem valami szép dolog, de ha elolvasok egy könyvet, akár mennyire tetszett, évek múlva már nem emlékszem a végére. Így volt ez most is, úgyhogy hasonlóan a Matula megannyi diákjához, én is végig találgattam, hogy kit is takar Abigél legendája. Ki is valójában Abigél? Reménykedtem, hogy ő az, és ő volt.

Szabó Magda: Örömhozó, bánatrontó

„Állatok nélkül lehet élni, csak nem érdemes.” Szabó Magda

Ezzel a könyvvel is sikerült meglepetést okoznom a Könyvtáros Néninek. Mikor mondtam, hogy mit szeretnék, nagy szemeket meresztett. Hát Ő erről a könyvről még nem hallott. Majd meséljem ám el, hogy milyen volt. :-)

Szabó Magda nagyon szerette az állatokat. Kutya és macska hegyek vették körül élete során. „Nem zavarta munka közben sem, ha éppen az ott pihenő cicától az írógép kocsija elakadt. Finoman arrébb tolta kedvencét, és folytatta az írást.”

Az írónő és férje sokat utaztak, ilyenkor a szomszédok látták el cicájukat Évukát. A cica a két erkély közé helyezett pallón járt át a szomszédba. Az ott lakó házaspár szintén szerette az állatokat. Nekik is volt cicájuk, Piszekandúr. (Megtetszett ez a név, olyan kis aranyos, ha egyszer fiú cicám lesz, így fogják hívni) Ez a könyv Szabó Magda által Évuka nevében írt levelek a „Kedves Néni és Bácsi”, vagyis a szomszédok részére, mintegy köszönetképpen a gondoskodásért.

Hogy milyenek ezek a levelek? A téma „szakértőjeként” azt kell mondjam, hogy igen hiteles képet kaphatunk belőlük egy macska gondolkodás módjáról. :-)  Megtudhatjuk, hogy hiába a dorgálás a szétkapart bútorok, megrágcsált virágok miatt. Hogy hiába van télen fűtés a lakásban, Őkelme akkor is állati nagy hájat növeszt (biztos, ami biztos, nehogy fázzon), és vastag bundát is, amit persze tavasszal gyönyörűen levedlik, csak hogy még többet kelljen porszívózni. Évuka mindennapi sérelmeit „írja le” vicces formában a „Kedves Néni és Bácsi”-nak. E mellett pedig megköszöni a husikát, és egyéb finomságokat, amivel ellátják Őt.

 

Néhány idézet:

„… nem is vagyok kövér, csak molett. Kissé erős derékban.”

„A virágot ketten használjuk, gazdám nézi, én eszem.”

„Ez házimacska?” „Dehogy – mondta Mama, aki akkor is dühös, ha félnek tőlem, akkor is, ha térfogatomra tesznek megjegyzést -, ez hiúz. Most selejtezték ki az állatkertben, megvettem.”

Ahogy a Macskanaplóban, úgy ebben a könyvben is a cica mindenféle becenévvel illeti a körülötte élő embereket. Lánygazdi, fiúgazdi, Nyanyahó, stb. Vajon az Én macskáim, hogy hívnak Engem a hátam mögött, amikor egymással kommunikálnak? Lehet, jobb, hogy nem tudom. :-)

Aranyos kis könyv, érdemes elolvasni. Csak ajánlani tudom mindenkinek. Végszónak álljanak itt Évuka „gondolatai”: „Zárom levelemet, mert egyesek vacsorához készülnek, és a virsli héját igen szeretem.”