John Scalzi: Az utolsó gyarmat

„A titkoknak az a természetük, hogy előbb-utóbb kitudódnak…”

(Trujillo)

 

Ez a könyv a Vének Háborúja sorozat 3. része. Asszem kicsit Scalzi függő lettem…

A főszereplő - az első könyvből ismert - John Perry, és felesége – a második könyvből ismert – Jane Sagan, akik gondtalanul élik életüket a Huckleberry nevű bolygó vezetőiként és nevelik örökbefogadott lányukat, Zoë-t. Mígnem felkérik őket egy új kolónia létrehozására és vezetésére. 

Úgyhogy Perry és kis családja, tíz külön világból érkezett telepessel elindul a Roanoke nevű bolygóra, hogy aztán egy űrugrás után egy egész más helyen találják magukat, mint amit ígértek nekik. Mindenféle magasabb szintű összeesküvések miatt el kell rejtőzniük az új bolygón, így azért, hogy ne tudják letapogatni semmilyen jelüket, le kell mondaniuk a különböző elektromos kütyükről. Nem csak a telefonokról, hanem a földműveléshez szükséges technikáról, járművekről, stb. Marad a jól bevált spirálfüzet és az állati erővel és kézzel történő mezőgazdászkodás. „Pont olyan szórakoztató, mint amilyennek hangzik.”

Miközben próbálnak túlélni, még meg kell küzdeniük magával a bolygóval és annak őslakosaival. A magasabb szintű összeesküvésekről nem is beszélve. 

Most is olvashatunk érdekes kitalált lényekről. Nagy kedvenceim a kundák, akiket a kolónia gyerekei neveznek el így azért, mert kurva rondák:

-Nézd! Találtam egy kisállatot! 

Ránéztem a kezében lévő izére. Visszanézett rám. Olyan hatást keltett, mint egy sodrófával kinyújtott patkány.”

Aki olvasta a Zoë története című könyről szóló összefoglalómat, annak nem lesz ismeretlen Apacuka és Fundaluka neve sem. Ők Zoë obin testőrei, akik nyilván az új bolygóra is elkísérték őt. Leginkább hátborzongató idegen lények, de amúgy nagyon vicces, amikor öntudat nélküli és érzelmekkel nem rendelkező valamikként megpróbálnak másokkal kommunikálni.

„Legurultam a halott katonáról, és fölnéztem; a konténerről egy árnyék leselkedett rám. Kranjic volt az, Beata meg ő a kamerájukkal vették a csatát. 

-Élsz még? 

-Úgy látszik. 

-Hallod, megcsinálnád még egyszer? A nagyja lemaradt. 

Bemutattam neki…”

A trancsírozós részeket leszámítva nagyon tetszett. Úgy döntöttem újraolvasom a Zoë történetét, ami a kislány szemszögéből írja le ugyanezt a történetet.

John Scalzi: Szellemhadtest

„A medvecukor volt az oka az egésznek.”

  

Íme a Vének háborúja folytatása. Scalzi féle sci-fi. Azt vártam, hogy olyan lesz, mint az előző, de ennél azért néha éreztem, hogy elborult az író. Volt, hogy egy durva horrorszerű résznél megkérdeztem magamtól, hogy mi a jó fenének olvasom, de aztán vitt előre a kíváncsiság. Kerestem a 18-as karikát a könyvön, de nem találtam, pedig szerintem, elkelne rá. Horror, szex, kínzás, minden van benne. No meg persze rengeteg káromkodás. Mocskos egy világ ez. Úgyhogy ehhez mérten tessék olvasni.

 Az előző részben halvány infokat kapunk a Különleges Erőkről, avagy a Szellemhadtestről. Nos, ez a rész róluk szól. Főszereplőnk Jared Dirac, aki a Különlegesek között is különleges. Míg a Vének háborújában azokat „fiatalítják meg”, akik betöltik a 75. életévüket, a Szellemhadtestben azoknak a génjeit használják fel, akik ugyan jelentkeztek a Gyarmati Szövetséghez, de nem érik meg a 75. életévüket, hogy besorozzák őket. Azért, hogy a DNS-ük ne vesszen kárba, készítenek belőlük hiper-szuper klón katonákat. Jared Dirac-ot azért hozták létre, hogy egy áruló tudatát beleültetve segítsen megakadályozni az emberiség pusztulását, ami három idegen faj szövetsége miatt fenyegeti azt.

„Minden rendben lesz, vagy meghalok. Akár így, akár úgy, de remekül fogok szórakozni.”

Jared bekerül az előző részben már megismert Jane Sagan szakaszába. A tagoknak újszülött klónként mindent meg kell tanulniuk és tapasztalniuk. Persze köszönhetően a sok mindennel felturbózott, öregedésnek ellenálló szolgálati testnek, ez elég gyorsan megy. Így rövidke kiképzésük végén mehetnek is a harctérre, hogy megvédjék az emberiség űrbéli gyarmatait a három faj szövetségétől.

„Nincs is ahhoz fogható, mint hullával a hátamon fára mászni!”

Aki ismer, az tudhatja, hogy nem vagyok egy Poirot, vagy ha úgy tetszik Leroy Jethro Gibbs, szóval a nyomozás nem az erősségem. Így hát nem is mindig tudtam követni, hogy ki mit titkol ki elől és mi minek a következménye. Hogy az áruló miért árulta el, akit elárult. Így hát egyszerűen hagytam magam sodródni az árral.

„-Vajon gyúlékony ez a szar?

Az volt.”

Végülis jó kis könyv kerekedett a végére. Több szereplőt is megszerettem, főként Jared-et és Jane-t. Bár a végkifejletet kicsit sajnáltam. Nem volt olyan humoros, mint az első rész, de ez nem rettentett el attól, hogy megvegyem a következőt. 😃

John Scalzi: Vének háborúja

„Gyűlöltem, hogy én is olyan öregember lettem,

aki temetőbe jár a halott feleségét látogatni.”

(John Perry)

FIGYELMEZTETÉS: Trágár szavakat tartalmaz.

Totál más jellegű könyvet akartam elolvasni és már magamhoz is vettem a boltban, de úgy gondoltam, hogy megyek még egy kört. Aztán, ahogy a Vének háborúja belesimult a kezembe, már tettem is vissza az elsőt a helyére…

Nem bántam meg a választást. Olvastam már Scalzitól a Zoë történetét - ami a Vének Háborúja sorozat negyedik része - és úgy gondoltam, hogy az a világ és az a humor jól fog esni most is. Így hát következzék az első része a Sci-fi-nek.

Főszereplőnk John Perry – mint a legtöbb nyugdíjas – hetvenötödik születésnapján beáll a hadseregbe. Jelentkezik a Gyarmati Véderőhöz.

A pletykák szerint a Gyarmati Véderő valamilyen módon megfiatalítja az öregeket, és ezekkel a friss-ropogós katonákkal folytatja a gyarmatosítást, amire azért van szükség, mert a Föld erőforrásai szűkösek. Így más lakható bolygókat keresnek, hogy kolóniákat hozzanak létre rajtuk. Csakhogy az idegen bolygók sokszor már foglaltak és meg kell küzdeni értük.

John barátságot köt néhány hozzá hasonló alannyal, akik el is nevezik magukat „Vén Trottyok”-nak. Mindenféle orvosi vizsgálaton kell átesniük, teszteket csinálnak velük, aztán jöhet a „fiatalítás”.

„Olyan jóképűek vagyunk, hogy azt szavakkal ki se lehet fejezni”

Mindezek után a Vén Torttyokat szétszórják különböző kiképzőtáborokba, de ők megfogadják, hogy tartják a kapcsolatot.

Gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha leírom, hogy a kiképzés után sok harc jön, csata jelenet és a baráti társaság igencsak megcsappan.

„Aha, de nem öregen fogok meghalni. Kapok még egy esélyt, hogy fiatalon haljak meg, és gyönyörű holttest legyek.”

A harc része nyilván nem volt vicces, inkább érdekes a különféle kitalált fajú ellenség miatt. De előtte a kiképzés. Az nagyon szuper volt. Itt szerettem meg a kedvenc szereplőmet, Antonio Ruiz főtörzsőrmestert, aki „nagydarab, dühös, és az első pillanattól igencsak színesen káromkodott”. Nem tehetek róla, de imádtam a stílusát. (Nyilván, mert nem kellett szemtől szemben állnom vele)

„Még mindig vannak, akik biztosak benne, hogy csak a másikat fogom utálni… Mindegyikükben tálálok valamit, ami felbassza az agyamat, és akkor az illető odafut ahhoz a kibaszott toronyhoz. Ha egy órán belül nem ér vissza, holnap reggel az egész szakasz újra fut.”

És tényleg mindenkiben talált valamit. Vallása, nemi hovatartozása, régi foglalkozása vagy akár a hobbija miatt. Mindenki futott. Hajnalban. Alsóneműben.

Azonban a főtörzs nem véletlenül kemény a bandával. A kiképzett katonák nagy része nem éri meg, hogy leszerelhessen. Kemény harcokban vesznek részt, kegyetlen és kevésbé kegyetlen fajok ellen. Látják elesni társaikat. Mindezek ellenére fel kell állni és menni tovább. Hogy mi segíthet embernek maradni és közben túlélni? Például a listaírás, hogy mi hiányzik a Földről legjobban. A család? Süti? Zene? Könyvek? Nutella? „Ha még hiányoznak dolgok, akkor még ember vagyok.”

Olvastam pár összefoglalót a könyvről, melyek szerint túl sok és felesleges káromkodás szerepel benne. És tényleg. Mondhatni kötőszóként használja az író őket. Aki nem bírja az ilyet, az nehogy a kezébe vegye. Bennem mondhatni vérmérsékletemnek köszönhetően ez nem okozott lelki törést. Nagyon jól szórakoztam rajta.

Szóval, ha bárki kedvet kapott a könyvhöz, a főtörzs után szabadon: Légy üdvözölve a kibaszott univerzumban!

Családon belül Zsoltinak ajánlanám. Talán ő értékelné a főtörzsőrmester humorát. J

John Scalzi: Zoë története

„Fekete öves nyomtatóhuszárok vagyunk.”

Ez a könyv a Vének háborúja sorozat 4. része. Előre bocsátom, hogy nem olvastam az előző 3 könyvet, tehát nagyjából semmit nem tudok az előzményekről. Azért csak nagyjából, mert annyit azért megtudtam, hogy ebben a könyvben ugyanazokat az eseményeket követhetjük végig, mint az előzőben, csak más szereplő szemszögéből. Mégpedig Zoë Boutin Perry, az előző rész főszereplőinek örökbe fogadott gyermeke szemszögéből.

Azért mertem mégis belevágni, mert önálló történetként is egész jól megállja a helyét. És mert ideje volt már egy kis sci-fi olvasásnak.

A történet lényege, hogy Zoë nevelőszüleit kinevezik egy új gyarmat vezetőinek. Így aztán útra kelnek, hogy egy idegen bolygón (Roanoke), idegen emberek között kezdjenek új életet. Mondanom sem kell, hogy a könyv nem azért 300 oldal, mert minden happy, hanem azért mert egy új bolygó meghódításakor adódnak problémák. Nem elég, hogy meg kell küzdeniük a természettel és az ott lakó törzsekkel, állatokkal, de még idegenek is meg akarják semmisíteni az új gyarmatukat. Ám Zoë szereti keresztülhúzni mások számítását. Ha lőni kell, ő énekelni kezd, ha ölni kell, ő ajándékot ad.

Zoë. Egy 15 éves kamasz lány, akinek egy „bolygóközi” egyezmény alapján minden lépését két obin testőr kíséri, és rögzíti, hogy aztán a többi fajtársuk szintén láthassa és tanulhasson tőle. Mert Zoë amolyan „istennőféle” az obin társadalom számára. Hogy néz ki egy obin? Végy egy zsiráfot és egy óriáspókot és jól gyúrd össze. Na, elég ijesztő lett? Akkor jó.

„-Figyelj Zoë… - kezdte Enzo, majd ahogy átpillantott a vállam fölött, a szeme tágra nyílt.

- Hadd találjam ki. Két félelmetes kinézetű földönkívüli dekkol a hátam mögött.

- Honnan tudod? – nyögte Enzo egy kis hallgatás után.

- Mert pont olyan a reakciód, mint a többieké – vigasztaltam.”

Zoë elég humoros állapotban volt, mikor egy mondóka alapján elnevezte a két obint Apacukának és Fundalukának.

„Babar, a korcs már ott várakozott tappancsaival az ajtónak támaszkodva, és a genetikát átkozta, amiért sem szembefordítható hüvelykujjakkal, sem annyi aggyal nem áldotta meg a sors, hogy húzni is tudja az ajtót a tolás helyett. Kinyitottam hát neki. Babar kilőtt, mint egy szőrös, nyáladzó hőkereső rakéta. A zöld ember becsületére legyen mondva, azonnal letérdelt, és régi barátként üdvözölte a kutyát, aki hálából jól beterítette őt kutyanyállal.

- Tiszta szerencse, hogy látogatónk nem oldódik a nyálban – jegyeztem meg Apacukának.

- Babar nem túl jó őrkutya – állapította meg Apacuka, és figyelte, ahogy a zöld ember a kutyámmal játszik.

- Nem, nem kimondottan az – értettem egyet. – De el kell ismerned, hogy nyálazásban abszolút verhetetlen.”

Tetszett a könyv, mert nem csak hogy jó a története, de Scalzi humora is szuper. Nagyon jókat nevettem mind az obinokkal kapcsolatos jeleneteknél, mind Zoë és új barátai beszélgetéseinél. Bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti a sci-fit humorral fűszerezve. Azt nem mondom, hogy a sorozat többi részét is el fogom olvasni, de ez a rész jó volt. Az biztos.

„- Dolgozunk maga helyett pár órát, és cserébe használhatunk egy kommunikátort, ameddig itt vagyunk. Maga pedig azt csinálhat, amit éppen akar.

… - Felteszem, ha véletlenül rettenetesen összekutyulnátok a dolgokat, nem nekem lenne bajom belőle – morfondírozott Bennett. – A szüleid csak nem büntetnek meg engem a ti hozzá nem értésetekért, nem igaz?

… - De úgysem fogunk összekutyulni semmit – érvelt Gretchen.

- De nem ám. Fekete öves nyomtatóhuszárok vagyunk.”