Fekete István: Kele

 

„...távoli dombok felett ekkor bukkan fel a nap,

és meleg ragyogása szétfolyik az egész világon.”

Fekete István még mindig nagy kedvencem. Nincs párja a tájleírásainak és az állatok közti kitalált párbeszédeinek. Kellemes, pihentető olvasmány, csak ajánlani tudom mindenkinek.

A főszereplő gólyát – Kelét – egy felelőtlenül lövöldöző vadász megsebesíti a szárnyán, így nem tud elrepülni délre a társaival. Ribizke János és Szalai Berti háza tetején ácsorogva lázasan várja a halált, mígnem az udvar közepére „ájul”. Ahol aztán Ribizke és Berti rávetik magukat és megtisztítják a sebét. A gyógyulás idejére szárnytollait megkurtítják és szállást nyújtanak neki a háznál.

Kele a Szabadok törvényének köszönhetően sokáig bizalmatlan az emberrel. Azt hiszi, hogy őt is azért eteti, amiért a többi állatot. Hogy levágja és megegye őt az ember.

„-Nem pusztít el engem?

A kutya leült a csodálkozástól. 

-Téged? Miért?

-Hogy megegyen. 

Vahur komoly és felnőtt kutya létére meghempergett a földön a belső nevetéstől,…

-Téged, Kele, téged? Hiszen, ne haragudj, te büdös vagy…

- Csak erős szagom van, azt mondják, de ez a mocsártól, haltól, a békától van.

-Mindegy, hidd el, még én se ennék belőled...”

A gólyát elnevezik Bábának. Kele hamar megtanulja, hogy ha ezt a nevet hallja, akkor enni kap és simogatást, melegséget. Szépen beilleszkedik az udvar állatai közé. Haverokra lel Vahur a kutya és Miska a szamár személyében. Együtt napoznak a pajta előtt, télen a nagy hidegben pedig a kutya hátán álldogált, hogy ne fázzon a lába.

„-Vahur, ha én még egyszer meglátom az én népem, a ezt elmondom, senki se hiszi el.”

Ahogy a tavasszal megjön a jó idő, Kele együtt kertészkedik Bertivel, csipkedi mellette a pondrót a földből. A kacsák pedig vezetőjüknek fogadják, így a kacsasor elején vonul ki a kertkapun át a patakra.

„-… Vidám világ, szép világ; nem láttátok Kelét? Kele a mi vezérünk, tás-tás-tás.”

Aztán, ahogy gyógyul, egyre visszavágyódva a természetbe, s eltávolodik a barátaitól Miskától és Vahurtól. Egyre többet gyakorolja a repülést. Mígnem aztán már nem száll le többé az udvarra.

„A rét üres. A bokrok mozdulatlanok, a patak susogva hordja a híreket ismeretlen tájakról ismeretlen tájakra, s a parton önmagát nézi a vízben a magányos gólyamadár.”

Hívja a Szabadok törvénye, mely szerint az erősebb eltiporja a gyengébbet, az anya állat végsőkig védelmezi a kölykét, és a vihar kegyetlen jéggel elveri a határt, halált hagyva maga után, hogy aztán minden elölről kezdődhessen.

„Búbos? Iszen nekünk nem is vót búbos récénk… nem, nem búbos. Ezt fejbe vágta a jég.”

Fekete István: Vuk

„És a két kis rókaorr összeért.”

Egy továbbképzésre vittem magammal ezt a könyvet, hátha az adótörvények nem kötik le 6 órán keresztül a figyelmemet. Ha azt mondom, hogy sikerült kiolvasnom, akkor szerintetek? Na jó, az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem egy vastag könyv a maga 88 oldalával. :-)

Története: (ha esetleg akadna még olyan zöldfülű ebben az országban, aki nem ismeri…)

A könyv Vukról, a kölyök rókáról szól, kinek családját megölik, így egy idősebb róka, Karak veszi maga mellé és tanítja.

Általában nagyon bele tudom élni magam a könyvekbe. Most sem volt ez másképp, így eléggé mellbevágó volt a rókák szemszögéből átélni, ahogy a vadászok a rókacsaládra uszítják kutyáikat, s a felnőtt rókák utolsó leheletükig védik kicsinyeiket a testükkel. Persze a jó vadász nem bánt olyan állatot, aminek kicsinye van. De ez itt most nem így történt.

Vuk szépen felcseperedik Karak mellett. Megtanulja, amit egy rókának tudni kell az életben maradáshoz. Megismeri a körülöttük élő állatokat, hogy kivel kell vigyázni, kit lehet megenni. :-)

Nagyon szép könyv, szeretni való. Persze ehhez kell Fekete István stílusa. Mert nem élet az élet Fekete Istvános tájleírás nélkül:

„Lefelé hajlott a nap. Búcsúzóul betekintett még az erdőbe, hol hosszúra nyúlt az árnyék, és a szelíd szemű gerlék halkan kurrogtak. Vörös fényben úszott a fák dereka; hazafelé zümmögtek a méhek, és csengő madárdal fuvolázott ezer hangon.”

Vagy épp Fekete Istvános állatos párbeszéd nélkül:

„Gyere! Majd elfelejted. Élni kell. Megtanulni a szabad rókák furfangját, és megmutatni a Simabőrű Baromnak, hogy Vuk nemzetsége erősebb, mint ők.”

Íme, a rókák által a többi állatra használt elnevezések (a magam örömére, bár remélem másnak is tetszeni fog):

Gege (liba), Csassz (gyík), Unka (béka), Lutra (vidra), Vahur (kutya), Cin (egér), Kurri (kakas), Kata (tyúk), Kele (gólya), Mú (marha), Nyau (macska), Szú (sün), Csirik (menyét), Füstös (feketerigó), Kalán (nyúl), Tás (vadkacsa), Karr (kabasólyom), Szi (kígyó), Zú (légy), Kró (holló), Csi (fecske), Rá (szürkevarjú), Csám (disznó), Hu (bagoly)

Kedvenc részem:

„… hasra vágta magát, mintha elkaszálták volna, mert Kalán ballagott egyenesen feléje, azzal az ostoba képével és nagy füleivel, mely a nyulaknál olyan feltűnő.

Kalán megállt. Füleivel vitorlázott, és rövidlátó szemeit jobbra-balra meregette, mintha sokat látott volna. Nem szabad azonban Kalán szemeit annyira lebecsülni. Valamit meglátott. Valamit, ami fehér volt, és sehogy sem illett a harmatos zöld színek közé: a fehér tyúkot.

Kalán tojásforma fejében lassan a gyanú kezdett furkálni, amit füleinek élénk billegésével fejezett ki.”

Hogy kinek ajánlanám. Mindenkinek. Vadásznak és nem vadásznak egyaránt.:-)

És egy költői kérdés a végére. Ugye mindenki tudja, hogy készült a könyvből rajzfilm is?

Fekete István: Téli berek

„Ilyen hidegben nincsenek boszorkányok,

mert odafagynának a söprűnyélhez…”

(Matula)

Bevallom őszintén, a Tüskevár óta hiányzott nekem az öreg Matula. Így alig vártam, hogy belekezdhessek a Téli berek című könyvbe. Azonban egy nagy probléma állta az utamat: a könyvből, amit kaptam, hiányzott az első 50 oldal. Úgyhogy beszerző hadjáratra indultam a lépcsőházban, ahol lakom és végül sikerült megszerezni a teljes regényt. Amit aztán le sem tudtam tenni. Nagyon imádtam.

Végig olvastam a jegyzeteimet, de mivel soha ilyen sokat még nem jegyzeteltem olvasás közben, mint ennél a könyvnél, nem lesz könnyű megírni az összefoglalót. Miről meséljek és miről ne? Annyi mindent bele kellene írni, de hát nem lőhetek le minden poént. Annyi gyönyörű vagy éppen tanulságos idézetet tudnék írni…

Szóval, ez a könyv a Tüskevár folytatása. Tutajos és Bütyök a téli szünetben visszatérnek a Kis-Balatonhoz az öreg Matula „szárnyai alá”. És a kalandok ott folytatódnak, ahol a nyári szünet végén abbamaradtak. Napjaik horgászattal és vadászattal telnek. Persze Tutajosnak megint időbe telik, hogy ne akarjon folyton okoskodni, hanem inkább Matula bácsira, vagy ahogy ő nevezi Gergő bácsira hallgasson. A végén az öregnek tett ígérete menti meg az életét. Szemtanúja lesz egy fiú balesetének, aki alatt beszakad a Balaton jege és megfullad. Pontosan ott, ahol Tutajos is elgondolkodik, hogy felkösse e a korcsolyát. Amit végül nem tesz meg, mert hát megígérte.

„…a Zala jegére ne menjen… a Balatonra ne menjen.”

A karácsonyt is kint töltik Matulával a kunyhóban, békességben, szeretetben. Egy kis borókabokor a karácsonyfájuk. Persze ajándékosztás is van:

„- Én adogatom a csomagokat, maguk meg mindenkinek az ágyára teszik, ami az üvé. Megnézni nem szabad, de még tapogatni sem…

Ezzel odaállt a sarokba rakott csomagok mellé, és felemelve az első csomagot, silabizálni kezdte.

- Matula – mondta és szinte elpirult…, és megtapogatta a papírt.

- Nem szabad tapogatni! – kiáltott a két gyerek.

- Azért nem kell kiabálni – mosolygott Matula, és Tutajos az öreg ágyára tette a csomagot.”

Fekete Istvánhoz mérten a történet mellé kapunk még egy csomó állat és tájleírást. Neki köszönhetően szinte megelevenedik előttünk a vadászó róka, vagy a menekülő őz képe, s magunk előtt látjuk a szakadó hóesést, vagy az átláthatatlan ködöt. Megtudhatjuk, hogy miért hasznos a szél, melyik időjárásnak mik az előjelei, hogyan fárasszuk a horogra akadt halat, hogy egyes állatok hová bújva töltik el a telet.

„Matula csóválta a fejét, de mosolygott, és arra gondolt, hogy öreg életének milyen kedves is ez az egész kelekótya társaság.”
Hát bizony, nekem is hiányozni fognak mind. Gergő bácsi, Tutajos, Bütyök, Csikasz és Bikfic. Na jó, még Nancsi néni és István bácsi is. Meg persze a többiek.

Nem volna rossz egy ilyen nyaralás, vagy telelés, ahogy tetszik. Vidéken az isten háta mögött. Bár ha azt kellene megennünk, amit én lövök, vagy horgászom ki, akkor lehet, hogy éhen halnánk. Pláne, ha még meg is kellene pucolnom.

***

Kedvenc idézeteim:

„… hajnalra akkora köd ereszkedett a berekre, hogy a lelőtt vadliba talán le sem tudott volna esni.”

„Nagy lett a csend, mintha az öregember megállította volna a pillanatot. Megállította volna a szétvillódzó gondolatokat, s azokat is leültette volna a tűz mellé, hallgatni s azzal foglalkozni, ami van, hogy: milyen szépen is együtt van most e három ember. Mellettük alszik a hűség, a levegőben csend, a s szívükben béke.”

„- Ha nyugdíjba mész, Nancsi, nem lesz olyan száraz szobád.

- Én nem megyek nyugdíjba, itt halok meg a sparhelt előtt…”

Fekete István: Tüskevár

„Megvakarta ősz fejét, mintha gondolatait gereblyézte volna össze…”

Fekete István Tüskevárát 2 okból akartam elolvasni. Az egyik, hogy ez a könyv az egyik mumus a családunkban. Nekem ugyan nem volt kötelező olvasmány, de a Húgomnak évekkel ezelőtt igen. Úgy gondoltam, hogy szolidaritást vállalva, vele együtt elolvasom. Csúfos bukás lett a vége, mert ő kb. a feléig jutott, én pedig mivel a filmváltozatból 15 percet bírtam megnézni, a könyvnek már neki se kezdtem. Nem bírtam elviselni Tutajos bénázásait.

A másik ok, hogy após jelöltem, aki vadász és horgász egyszemélyben, csak úgy emlegeti ezt a könyvet, hogy SZAKIRODALOM. Gondoltam hátha szerzek nála egy jó pontot…

Amit most fogok „mondani”, azért valószínűleg irodalom tanárok hadai lázadnának fel ellenem, (ha olvasnák a bejegyzéseimet…): szerintem ezt a könyvet felnőttként kell elolvasni.

Nem való 4. osztályos gyerekeknek. Biztos sok mindent megértenek belőle, de nem látják meg minden szépségét. Nekem, így a 30-hoz közel, nagyon tetszett. Mit tetszett? Imádtam. Az ilyen és ehhez hasonló mondatokért:

„Besötétedett.

Az ég lassan kivirágzott, a fák feketén nyúltak a levegőbe, a lángok játékosan nyaldosták a bográcsot, és Matula árnyéka sem volt hangosabb, mint az öregember hangtalan mozgása.”

Imádtam azért, ahogy Fekete István az állatokról írt, vagy, ahogy megszólaltatta őket. És imádtam a humoráért.

Főhősünk Ladó Gyula Lajos - azaz Tutajos - a nyári szünetet vidéki rokonainál tölti a Kis-Balaton mellett, az öreg Matula Gergely szárnyai alatt, aki sajátos nevelési módszerrel hagyja, hogy a fiú a saját bőrén tanulja meg berekbeli élet dolgait. Mint például, hogy gumicsizma nélkül nem érdemes nekivágni a nádasnak, csuka szájába nem dugjuk az ujjunkat, eső után vizesek a bokrok, és hogy a tűző napon, ing nélkül állatira le lehet égni. Tutajoshoz később csatlakozik barátja Bütyök is, hogy aztán együtt kalandozzanak a környéken.

Ha lebetegszenek, Nancsi néni ápolja őket, akiről a következő idézet sok mindent elmond:
„… Nancsi néni közelében úgy teremnek a rántott csirkecombok, mint erdőben a gomba.”

A fiúk a nyár végre testileg, lelkileg megerősödve térnek haza.

Azt hiszem, hogy a kedvenc szereplőm a mindig nyugodt Matula lett. Sokat gondolkodtam, hogy én vajon hogy jöttem volna ki vele Tutajos helyében. Valószínűleg először idegbajt kaptam volna a ráérős stílusától. De a nyár végére megszokva azt, csak ültünk volna a parton horgászbottal a kezünkben, s én megkérdeztem volna tőle, hogy „Ma megsütjük a halat, vagy halászlét főzünk belőle Matula bácsi?” Aztán ő 15-20 perc múlva azt mondta volna, hogy: „Megsütjük”. Mint a székely viccekben.

„A puska rövid véleményt mondott az irányításról, és dühében rúgott. Rúgott, mint egy telivér mén, és Tutajos félig süketen tette le a szigorú szerszámot…

Az öreg szó nélkül vette ki a halat a szákból és dobta a tartóhálóba, aztán figyelmesen megnézte Tutajost.

- Megint az orrával célzott? … a jobb arcára valami vizes rongyot teszünk éjszakára, mert úgy megdagad, hogy az a Béla nem ismeri meg. Nem fáj?

- Nem, nem érzem, de hol harangoznak?

- A fejében, Gyula, ippen ott…”